Big city live! (befejezett)

Alex/8

– Lőjed, lőjed őket! Azaz! De ne mellé! – Fedezékbe bújok, hogy kapjak egy pillanatot gondó'kodni, majd egyből elő. Elfen meg csak balfaszkodik, nem tudom, mit lehet mán ennyit szerencsétlenkedni, hát csak lőni kell, nem deriválni!

Mán mindjárt vége ennek az ütközetnek, akkor aztán végre szintet léphetek. Görcsöl az ujjam, úgy nyomom neki, de mán tényleg mindjárt vége, alig maradtak.

És akkor minden elsötétül. De nem csak a játékban, mindenhun. Az isten verje meg, hogy most kell e'mennie az áramnak! A telefonom fénye kíséretében kirántom a fiókot, amiben zörögve kutatok a zseblámpám után. No, végre a kezembe is akad!

Kimegyek a konyhába, hogy meglessem a biztosítószekrényt, bár fogalmam sincs, mi verhette le, hisz az égegyadta világon senki nincsen idehaza rajtam kívül. Máskor meg e'bírja a hajszárítót, az összes gépet, tőtőt, mikrohullámú sütőt, meg az istenfaszát is egyszerre, most meg az asztali gép leveri.

Nocsak! Ez érdekes, mert minden kapcsoló a helyin áll, szépen vigyázba'. Ohó! Hát akkor a hiba nem is itten van! Előkapom mindjárt a telefonomat, hogy kikeressem az Eon számát. Isten áldja meg a mobilnetet!

Hiába hívom őket, nem akaródzik nekik fe'venni. No sebaj, még nem tudják, hogy én milyen kitartó tudok lenni. Mán egy örökkévalóság óta a konyhában ülök, mire végre beleszól egy csávó:

– Eon ügyfélszolgálat, üdvözlöm!

– Jó estít kivánok! Az vóna a problémám, hogy nincsen áram a lakásban itt a hetedikbe'.

– Igen, tisztában vagyunk a helyzettel, kollégáink már megkezdték a hibaelhárítást, remélhetőleg hamarosan sikerül orvosolniuk, addig is szíves türelmét kérjük!

– No, no! Nem úgy van az! Nekem itt még ma dógoznom is kell! Iparkodhatnának egy kicsit jobban!

– Értem uram, és elnézését kérjük a kiesett idő miatt, de biztosíthatom, hogy a lehető legrövidebb idő alatt ki fogják javítani a kollégák a hibát. Addig is szíves türelmét kérjük! – A végit úgy megnyomja, hogy abban osztán minden van, csak a szíves türelem hiányzik belőle. Kedvem lenne leordítani ezt a csávót, de be kell látnom, ha a feje tetejire áll sem tudja hamarább visszahozni nekem az áramot. Inkább köszönés nélkül ráteszem a telefont. Medörgölöm az arcom, majd hátradőlök a konyhaszékbe'. Még ilyen nyomoruságos iccakát, hát most így meg mit kezdjek magammal?

Keresek inkább valami játékot az alkalmazások között, de egyik sem gyere be igazán. Végül leszedek egy tetriszt. Abban azért nehíz csalódni.

Nem telik bele negyed óra, de mán érzem, ahogy félig megrágott az unalom. Kinyitom a konyhaablakot, és kibámulok a gangra. A korlátot benőtte valami lila színű kóró. Érdekes, még sosem vettem észre. Ami azt illeti, mán az idejire sem emlékszem, mikor is jártam én ezen a gangon utoljára. Persze, nem vesztettem semmit, omladozik, meg dohszaga is van neki, megkockáztatnám, hogy némi húgyeszencia is keveredik közéje. Valahogy nem is érzek rá késztetést sem, hogy én ezen a lépcsőn sétálgassak. Egyszeribe az otthoni utcák rémlenek fe' előttem. Mán akkoriban se voltam nagy kijárós, de valahogy más vót sétá'gatni a zűd árok mentén, a csendes utcákon, ahun a legnagyobb forgalmat a szomszéd nénik jelentették a rozoga kerékpárjukkal. Sosem gondó'tam még így rája, de azt hiszem, valami honvágyfélém lehet. Mán azt sem tudom, minek lakom itt, tán csak megszokásból. Az elejin még persze bejártam tisztességgel egy munkahelyre, csak aztán ahogy egyre több lett a megkeresés feketén, inkább erre koncentrá'tam. Aztán úgy tűnik, így ragadtam. Meg aztán, hová mennék? Kivehetnék egy lakást Debrecenben, vagy akár a szülővárosomban is, aztán mivel lennék beljebb? Az is csak egy lakótelep lenne. Olyan nincsen, hogy minden stimmeljen, valamit úgyis mindig választani kell.

Bezárom az ablakot, majd a zseblámpa fényivel visszamegyek a szobámba. Tán jobban járok, ha ledőlök inkább aludni. Internet nélkül ez egy kurva unalmas város.