Big city live! (befejezett)

Peti/12

– Itt van Ági.

Zoli felpillant. – És mit keres itt? – vonja össze a szemöldökét.

– Ne kezd már te is! Akárhogyan értesülhetett erről az estéről.

Visszahajol, megtörölgeti még a tányérok szélét, miközben tovább kérdez: – És, most mi lesz?

– Nem tudom. Gondolom, meghallgatom, mit akar.

– Ezeket tedd már az ablakba, ha már itt állsz – bök rá az eddigi munkájára.

Megteszem, amit kér, sőt, segítek neki a többi rendelésben. Nagyjából hang nélkül dolgozunk, amíg be nem ront Anima.

– Ti ismertek bármiféle Kovács Lázárt?

Zolival egymásra nézünk, aztán egyszerre megrázzuk a fejünket.

– Miért, ki az? – kérdezi Zoli.

– Fogalmam sincs. Lehúzta Lucát.

– Hát miért nem kérdezed meg őt? – vonja meg a vállát Zoli.

– Egyelőre nem akarom idegesíteni.

Elmosolyodom. – Ugyan már Anima, ez ezzel jár. Lehet, hogy tényleg nem tetszett neki valami, lehet, hogy egyszerűen féltékeny, mert ő is szeretett volna egy hasonló helyet, nem tudhatjuk.

– Oké, de direkt Lucát célozta, és a létező összes felületen beírt, ahol jelen vagyunk.

Zoli az asztalra támaszkodva néz rá. – És mit tervezel? Ha visszaírsz neki valami gorombát, az elég visszás hatást kelt.

– Semmiképp sem akarom leoltani. De ki kell derítenünk, ki ez!

Megvonom a vállam, amit Zoli követ.

Anima erre fáradtan felsóhajt. – Jó, akkor majd beszélek inkább Alexal, de már csak holnap. – Ezután egyenesen rám néz. – Te meg szerintem beszélj Ágival, mert nekem úgy tűnik, addig nem akar tágítani.

Zolira nézek, de nem tudom, mit várok tőle, hisz ettől senki sem tud megmenteni, úgyhogy végül elindulok kifelé.

– Peti! – vidul fel Ági arca. Intek neki, hogy menjünk be a raktárba.

Felkapcsolom a villanyt, letelepedünk a polcok közé, néhány bontatlan doboz közvetlen közelébe. Nos, a raktárban még lenne mit pakolni, amivel egyelőre nem tudtunk mit kezdeni, azt mind bezsúfoltuk ide, emiatt a nagyjából a salgó polcok fele használható, a másik fele tároló.

– Sajnálom a múltkorit – kezdi, mire én csak biccentek. – Nem akartam megbántani a barátaidat.

Nem nézek rá, a térdemen összekulcsolt kezemet bámulom. – Nem történt semmi, túlléptek rajta.

– Rosszul eset, hogy nem kerestél többet.

– Ági, én nem akarok tőled semmit. Már egyszer szakítottunk, és a múltkori után rájöttem, hogy okkal.

– De meg tudok változni! – Megragadja a karom, és magához húz, én pedig hagyom, hogy a mellkasomra hajtsa a fejét.

– Nem kell megváltoznod, mert nem ez az igazi oka, amiért nem akarok tőled semmit.

Felemeli a fejét, és a szemembe néz. – Hát?

– Az, hogy mást szeretek.

Ági erre összevonja a szemöldökét. – Mégis kicsodát?

Elhúzódom tőle. – Nem igazán tartozik rád.

– Csak nem azt az alkesz libát? – tör ki belőle a nevetés.

– Figyelj, örülök, hogy találkoztunk, és le tudtunk zárni ezt a dolgot. – Végszónak szánom, fel is ugrok egyből, és elindulok a kijárat felé. Szélesre tárom az ajtót, majd előzékenyen előre mutatok.

Ő egy darabig még ott ül a dobozok között, maga alá húzott lábbal, amikor végre belátja, hogy itt már nem tud mit tenni, és felpattan.

– Rendben, olyan hibákat követsz el, amilyeneket csak akarsz. De ha beláttad végre, hogy ostoba voltál, azért keress meg!

– Nem volt már nekünk egymás mellett dolgunk, és ezt te is be fogod látni hamarosan.

Ő bólint egyet, majd hirtelen elindul kifelé. Még pont elkaptam, ahogy lefele görbült a szája.

Nagyot sóhajtok. Gondolom, megalázva érezte magát, hogy kezdeményezett, mégis elutasítottam. Legszívesebben megölelném, de tudom, hogy nagyon rosszul venné ki magát. Nem utálom őt, a történtek ellenére tényleg nem akartam neki rosszat. De amit mondtam neki, azzal ideje lenne nekem szembenéznem. Becsukom magam mögött az ajtót. Milyen ostoba dolog, hogy nekem pont ma este nincs kedvem a tömeghez. A konyhához vezető ajtóhoz lépek, talán Zoli társaságát el tudnám viselni.

Benyitok a konyhára, de ott Animával találom szembe magam.

– Te végig itt voltál?

– Igen – süti le a szemét.

– Zoli?

– Kint csapol – int a fejével az ajtó irányába.

– Mindent hallottál?

– Nem. Volt mit csinálnom, és különben sem tartottam tisztességesnek, ha hallgatózom. – vonja meg a vállát.

Bár nem hiszek neki, mégis bunkó dolognak tartanám, ha kételkedni kezdenék, ezért csak biccentek.

– Kimegyek, segítek Zolinak.

Lehet, hogy félreértettem volna? Egyoldalúak lennének az érzéseim? Talán meg is érdemlem most ezt.