Big city live! (befejezett)

Luca/2

Itt vagyok az orvosnál. Itt minden hófehér. Kivéve a kopott járólapot, az sárga. Hú, de utálok orvoshoz menni, pedig jobban tenném, ha hozzászoknék. Összekuporodva ülök a padon, már túl vagyok egy pisi minta leadáson, aminek pillanatok múlva meg lesz az eredménye. Eléggé fázom, nincs valami nagy meleg idebent, a téglafalak nyomják magukból a hideget, a pulcsim viszont alattam van, mert valamiért úgy gondolták, tök jó ötlet fém padokat rakni egy orvosi váróba. Azt hiszem, nem csak a hűvös, valami hőemelkedésem még mindig lehet, bár Anima bogyója mára tényleg embert faragott belőlem.

Körülöttem mindenféle ember, mondhatni, tömve a váró, halkan beszélgetnek, míg mások könyvet olvasnak, vagy csak a telefonjukat nyomkodják. Olyan furcsa, otthon azért mindig volt pár ismerős arc a háziorvosnál, ha mást nem, boltból, vagy csak úgy a környékről ismerős volt az arcuk. Állandóan összegyűlt néhány néni, akik kibeszéltek mindenkit, akit csak ismertek, és rendre meghallottam néhány ismerős, vagy ismerősnek vélt nevet. Nos igen, Eger nagy város, de nem annyira nagy. Itt az emberek még csak pletykálni sem szoktak? Milyen jól hangzik, mégis, ettől totál idegennek érzem magam, míg haza meg azért nem mennék, mert nem szívesen laknék anyám közelében. Meg aztán, van ám hátránya a pletykáknak bőven. Valahogy sehol sem jó. Olyan, mintha nekem nem lenne otthonom, sehova sem tartozom, egyedül vagyok, mint az ujjam. Vajon csak azért érzek így, mert betegen ülök egy háziorvosi rendelő várójában? Vagy ez a normális, így érzik magukat a felnőttek? Rideg a világ, full parás és hatalmas. Ebben a para világban egyetlen apró szoba az otthonom, egy lakásban, ahol vadidegenekkel élek egy házban, ahol konkrétan senkit nem ismerek.

Persze, ez így teljesen nem igaz, azokat a vadidegeneket némileg megismertek. Vagy hát részben. Lillára és Animára azért lehet számítani, de a fiúkákról nem sokat tudok. Ilyen smaltalkos dumcsizásokat néha levágunk, de így nagyjából ennyi. Zsír új barátok egy zsír új városban, ahova én egy zsír új suliba járok.

Na, jó, talán ennyire nem parás a helyzet. Végül Lillával meg Animával tényleg tök jól kijövünk. Talán ennyi? Így indul egy barátság? De hát már gyerekkoromban is így volt, csak akkor talán még nem voltam így ráutalva a friss barátságokra, meg nem filóztam ennyit az emberi kapcsolatokon. Végül, a család is ennyi. Két idegen ember megismerte egymást, jóban lettek, összehoztak egy gyereket, és az a gyerek azt gondolja, hogy ennek a két idegen embernek a jó kapcsolata maga a világ központja, ahhoz viszonyít mindent. Aztán ha ez az egység megbomlik, és az egyik fél megpattan, mert mondjuk úgy dönt, hogy a másik azért annyira mégsem jó arc, hogy vele töltse most már élete hátralévő összes napját, akkor ilyenkor meg megrendül annak a gyereknek az egész világba vetett hite. Lehet ennyi az én bajom is, és nincs is semmi para abban, hogy egy darab ismerős arcot sem látok most ebben a rendelőben, és hogy Lillát meg Animát nem ismerem még egy egész éve.

– Következő! – szól ki egyszer csak az asszisztens. Felpattanok, menet közben magamra kapom a pulóverem, és belépek a rendelőbe, ami ugyanolyan fehér, mint a váró. A redőny csutkára lehúzva, az egész hely úszik a neonban, mintha attól félnének, elporladnának, ha beszökne a napsütés.

Hunyorogva néz rám az orvos a vaskos szemüvege mögül. Nem igazán értem, minek hordja, ha így sem lát benne semmit. Egy intéssel hellyel kínál, miközben az asszisztens ismét elfoglalja a helyét a gépénél.

Leülök, egy ideig így vagyunk csöndben, miközben a pasas az orrát ráncolva néz hol a monitorára, hol az előtte heverő lapra. Szemét összeszűkíti, még az ajkát is felhúzza, mintha az bármit is segítene neki a látásban. – Valóban jól felfázott, tele van fehérjével a mintája – szakítja meg végül a csendet az orvos. Én csak biccentek. – Felírok egy antibiotikumot... – mondaná, de félbeszakítom.