Big city live! (befejezett)

Luca/14

– Nem hiszem el! Hogy adhatja el a lakást? – Fel-le sétálgatok a szobámban, ami azt jelenti, hogy két lépésenként megfordulok. Dina a kanapéról figyeli a kiborulásom.

– De hát amúgy is el akartál költözni, nem? – kérdezi végül.

– Igen, de azt akkor én akartam. Nem kényszerített a tulaj, maximum az anyám. Olyan, mintha minden ellenezné, hogy itt éljek!

– Kereshetünk egy kellemes lakást együtt, ahogy már megbeszéltük. – Tenyerére dönti a fejét, miközben az egyik díszpárnámat piszkálja.

Erre megállok, és ránézek. – Igen, tudom, az a legjobb megoldás. Csak sajnálom.

Dina erre elmosolyodik, széttárja a karját, amitől a párna a földre gurul. – Gyere ide!

Hozzábújok, ő megcsókol, most egyikünk sem szólal meg. Vajon rosszul esett neki a kiborulásom? Olyan, mintha nem is akarnék vele összeköltözni, pedig ez nem igaz. Egyszerűen csak félek. Mi van, ha nem működik úgy? Mi van, ha túl korai, és rámegy a kapcsolatunk? Meg aztán, hiányozni fog ez a lakás. Akármennyire utáltam az apró szobákat, utólag mégis úgy érzem, hogy annyira jó volt itt lakni.

– És mit gondolsz, Zalán békén fog most már hagyni?

Na, ez egy jó kérdés! Alex, és Anima meglátásai is érdekesek voltak. De miért nem lehetne mindkettőben valami? Talán lehetne Animára hallgatni, és ha nem működik, akkor elfogadni, hogy Alexnek igaza volt.

– Van egy ötletem! Ezt még megpróbálom, aztán elmondhatom magamról, hogy én mindent megtettem!

– Mire gondolsz?

– Megyek, és elmondom neki, hogy nem az ő hibája a szakítás, hogy mindig is meleg voltam, csak nem tudtam róla, és hogy így se, úgy se maradtunk volna örökké együtt.

Dina elhúzza a száját. – Hát ha te ezt jó ötletnek tartod, akkor inkább elkísérlek. Én inkább Alex pártján állok. Szerintem az a srác nem normális.

– Lehet, de így az én lelkiismeretem tiszta lesz.

Felkapok egy kardigánt, Dina a nyomomban, a fejére húzza a pulcsiját. A küszöbön felhúzzuk a cipőnket, és már futunk is le a lépcsőn. Alig, hogy kilépünk a kapun, megszólal a telefonom. Előszedem a zsebemből, ránézek a kijelzőre, és elakad a lélegzetem.

– Anyám keres!

– Akkor vedd fel! – vágja rá határozottan Dina

– De most tökre nincs szükségem a veszekedésére.

– Mégis honnan tudod, hogy mit akar?

Egy szkeptikus nyögéssel végül felveszem a telefont.

– Kislányom, sokat gondolkoztam ezen a dolgon.

– Igen, és mire jutottál? – kérdezem csak úgy mellékesen, miközben körülnézek az úttestnél. Igyekszem kizárni őt.

– Arra, hogy nem veszíthetem el az egyetlen kicsi lányomat! Szóval bármennyire nem örülök, el kell tudnom fogadni. – A hangja sírós, a végén el is csuklik. Annyira nem akarom elhinni, amit hallok, hogy egy pillanatra megtorpanok. A közeledő autó hangosan dudál, Dina elkapja a karom, és egy hatalmas rántással arrébb húz.

A járdára lépve megakad a lábam a padkába, botladozva igyekszem állva maradni.

– Hogyan? – kérdezek vissza hitetlenkedve.

– Szeretném megismerni azt a lányt. Eljöhetnétek valamelyik hétvégén Egerbe.

Erre ismét megtorpanok, de most csak a mögöttem sétáló ember ideges ciccegése fogad. Dinára nézek, befogom a telefont.