Big city live! (befejezett)

Luca/11

Amint megszólal a csengő, egyből felpattanok az asztaltól. Feltépem az ajtót, majd Dina nyakába borulok.

– De jó téged újra látni!

– Mesélj, mi történt?

Bemegyünk a szobámba, majd a kanapén az ölébe hajtom a fejem. Felettem a galéria rácsai, Dina tenyere finoman siklik a homlokomra. – Szóval, amit írtam, nagyjából. Zalán előkerült a semmiből, közölte anyámmal, hogy van egy barátnőm, aztán le is lépett, itt hagyva maga után a szarvihart. Aztán anyám eleinte hápogott, hogy jaj, de nem vagyok felnőtt, mert hülyeségeket csinálok, meg satöbbi, én meg megmondtam neki, hogy full önellátó vagyok, szóval azt csinálok, amit akarok. És az a legdurvább, hogy erre csak akkor döbbentem rá, amikor kimondtam, hogy addig amúgy nem is voltam tudatában, hogy egyébként én tényleg full önálló vagyok, és hogy miért is hallgatom, hogy nekem hogy lesz, vagy nem lesz gyerekem, meg milyen nemű a párom, meg mit csinálok szabadidőmben. – Egy kicsit megállok, mert jó hogy nem egy levegővel daráltam le ezt az egészet.

Dina a hajamba túr, miközben tekintete a kilátásba réved. Lassan bólint. – Igen, ez valahol normális. Sosincs egy éles váltás a felnőtté váláskor, egyszerűen csak lassanként önállósodunk, ezért nehéz észrevenni, hogy ez már gyakorlatilag a felnőttkor.

– Hát igen, de az a fura, hogy így részben meg is könnyebbültem ettől, részben meg nem. Mármint, én nem akartam elüldözni anyámat az életemből, csak egy kis teret akartam. Ráadásul már épp kezdtünk tök jól kijönni egymással, amikor Zalán bedobta ezt a gecigránátot.

– Gondolod, hogy elüldözted?

– Hát biztos, hogy nem fogja elviselni, hogy deviáns a lánya. – Idézőjeleket formálok a kezemmel közben.

Dina összehúzza a szemét. – Szerintem nem biztos. Várjuk ki a végét, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ő egyszerűen kitagadna.

Erre én csak lemondóan megrázom a fejem. – Hát pedig száz, hogy nem fogja elfogadni. Nem olyan elfogadós típus.

Dina erre még szűkebbre húzza a szemét. – Igen, azt értem, de hidd el, ez a legtöbb embernél máshogy működik, ha a saját gyerekéről van szó. Sokkal többen mondják, hogy utálják a melegeket, mint ahányan ténylegesen kitagadnák ilyesmi miatt a gyereküket. Azért az ember gyereke mégis fontosabb, mint bármilyen ideológia.

Egy pillanatra behunyom a szemem. – Az létezik, hogy nem ismerem eléggé a saját anyámat?

– Igen. – Erre felpillantok, a tekintetünk találkozik. – Nem akarok benned hiú reményeket ébreszteni. Csak azt mondom, hogy egyrészt, az ember sokszor más arcát mutatja a gyerekének, mint amilyen az valójában. A legtöbben nem olyanok, mint mondjuk a barátaikkal, így lehetséges, hogy nem ismered eléggé. Másrészt, nekem az elmondásod alapján akaratosnak tűnt, de nem agresszívnek, és ez szerintem fontos ebből a szempontból. Én azon lennék inkább meglepődve, ha nem akarná valahogy kezelni a helyzetet.

– Mondjuk, ez a valahogy elég vészjóslóan hangzik.

– Iiigen – bólint lassan. – Nem tudom én sem, hogy mit talál majd megfelelő megoldásnak, és az mennyire fog neked tetszeni, de nem hiszem, hogy csak úgy elengedne.

Felülök, a tenyerembe temetem az arcom. – Miért nem működik semmi?

Dina megcirógatja a kezem, mire leeresztem azt. Lágyan elmosolyodik, aztán megcsókol. – Azért a semmin most akár meg is sértődhetnék.

– Igaz – tör ki belőlem egy zavart kuncogás. – Nem igaz, hogy nem sikerül semmi.

– Figyelj, ha van kedved, nézhetünk együtt is albérletet. Akkor nem tudja a címed, így nem éreznéd fenyegetve magad, amíg meg nem beszélitek rendesen,

A homlokomat ráncolom. – Úgy érted, költözzünk össze?

– Mint lakótársak – vonja meg a vállát. – Ahogy most együtt élsz a többiekkel. Elosztanánk a bérleti díjat, lehet külön szobánk, aztán ha úgy érezzük, megy ez nekünk, az egyikből vendégszobát csinálunk.

Válasz helyett megcsókolom, köré fonom a karomat, magamhoz szorítom, majd a hajába túrok.

– Ez egy igen?

– Ez egy igen!