Big city live! (befejezett)

Alex/13

No, ezzel hamar megvótam. Innen gyütt az üzenet, pár sarokkal arrébról, a Kertész utcából, még az is megvan, mely lakásbó'. A fő'dhivatal szerint pedig Nagyváradi János a tulajdonos. A Facebook ilyenből meg kidobott nekem ötöt, egyik sem a kövér csaj korabeli. Na, ha ezzel az információval tudnak mit kezdeni, hát akkó' jó meg leszek lepődve.

Ki is megyek, hogy a rumlis jány arcába dörgöljem, hogy semmire nem vót ez jó, de azért még várom persze a fél tálca sörömet.

Kilépek az ajtómon, azok meg még mindig ott ű'nek az asztalnál.

– Meg is vónék. Az elkövető pedig nem más, mint Nagyváradi János!

A kövér erre csak fe'vonja a fél szemöldökét. – Kicsoda?

– Tán így sem ismerős? No lám, de furcsa! – nézek a rumlisra.

– És ez hogy derült ki? – kérdez amaz vissza.

– Hát úgye, hogy meglett az IP cím alapján a pontos cím, osztán azt kikeresten a fődhivataltól, osztán mán itt is vagyon, hogy Nagyváradi János a tettes!

– Na és mi volt a pontos cím? – pakó'jja a derekára a kezeit, miközben ki is húzza magát.

Erre egy hasonlatosan cinikus mosollyal a pofámon válaszolok nekije. – Kertész utca huszonnégy, kérlek alássan, második emelet, tizenkettes ajtó!

– Azt ismerem! – sikít fel erre a kövér. Mind feléje fordulunk, amire a homlokát fogva folytatja. – Úristen, de hülye voltam! Zalán az baszki, ki más lenne?

– Zalán? – mereszti ki a szemét a kedves felesége. – Nem volt neki elég, hogy a múltkor lebuktatott anyád előtt?

– Úgy néz ki, nem. De mi az isten baja van velem?

A rumlis erre megköszörüli a torkát. – Nem akarok beleszólni, de biztos, hogy ő érti, mi ment benned végig?

A kövér erre magábaroskad, úgy biccent egyet.

– Hát nézzétek. – ülök le melléjük. – Én ugyan nem értek a feketemágiához, de aki így megzeveredik egy szakítástó', az mán azelőtt se vót normális!

– Na, mondjuk ez is kurvára igaz! – mutat rám a rumlis.

– Oszt amúgy meg mit törődtök vele? Én Elfennel és Mechanttal néztem a megnyitót, nekik teljesen nagyon tetszett mind a kettőnek az előadása.

– Komolyan? – pirul el a kövér jány.

– Na, sziasztok, szurkoljatok! – ront ki a szobájábú' a lilafejű jány.

– Oké, de végül mihez? – kérdi a rumlis, amíg amaz veszi a cipőjét.

– Nem az a lényeg, hanem hogy szurkoljatok! – teremti le őt a lilafejű, osztán mán itt sincsen, be is vágja maga mögött az ajtót.

– No, oszt ezzel mi van?

– Ez most a nap kérdése – jegyzi meg a kövér felesége.

Ekkor keveredik elő a két legény. – No, jó reggelt uraim! Kipihenték hát a tegnap estét?

– Ó, én teljesen. Ezt a kávét lehúzom gyorsan, aztán itt sem vagyok – mondja a szakács csávó, aki mán teljesen útra készen feszít a konyhában. Hát a másik kevésbé néz ki frissnek. A haja össze-vissza áll, a szeme alatt akkora kufferek, hogy mások ilyenekkel indulnak el Thaiföldre.

– Hova, hova? – érdeklődik a rumlis jány.

– Megfogadtam a tanácsodat, és találkozom Amandával – válaszolja nagy vigyorral.

– Veletek mi újság? – támasztja a könyökivel a rendmániás az asztalt.

– Kiderült, hogy Zalán húzta le olyan lelkesen Lucát, meg a helyet – válaszol neki a rumlis.

– Micsoda? – fordul erre megfele a szakács. – Még egyszer elém kerül biztos, hogy megagyalom. Mi közünk nekünk az ő konfliktusukhoz? Eszem megáll! – Oszt erre egyhúzóra leveri a kávéját is. – El is indulok inkább. Sziasztok!

– Szóval Zalán. Gyönyörű. – mondja a suvickolós, miután a szakács csávó elhagyta a lakást. – Azért ezt nem hittem volna róla.

– A múltkor közölte anyámmal, hogy Dinával járok.

– Mi? – bődül fel a rumlis, meg a rendmániás egyszeribe, miközben mind a ketten két kezükkel is az asztallapra csapnak.

– Szimpatikus fiatalember, én mán is megkedveltem – jegyzem meg, miközben a székemen kényelmesen hátradőlök, az ujjaim meg összekulcsolom magam előtt az ölembe'.

Közben meg azon gondókodom, hogy még soha nem ültem le így velük beszé'getni, pedig hát nem is olyan kellemetlen, sőt! Egész jó társaság ez! Szívesebben el is ücsörögnék itt egész nap, mintsem, hogy arra az állásinterjúra e'menjek.