Big city live! (befejezett)

Alex/14

Izzadságcseppek csorognak a hátamon, a gyomrom öklömnyire se szűkült, még a homlokom is gyöngyödzik. Végül megpróbálok arra koncentrálni, amit Annamária mond, csak egy lépés, csak a gangot csodáljuk meg.

Kilépek hát vele. Hűvös az idő, kellemetlen szél fütyül.

– Rálépünk a lépcsőre? – kérdi Annamária. Én egy aprót biccentek neki válaszul. Előre csúsztatom a lábam, majd lassankint követem a másikkal, amíg rája nem lépek a lépcsőre. Az egyik kezemmel még mindig a beléje kapaszkodok, a másikkal megragadom a korlátot. Mocskosul remegnek a lábaim, alig bírnak el. Szótlanul bicegünk le a lépcsőn, Annamária szorosan tart, mintha csak attól félne, hogy menten megszökök előle.

A lépcső alján veszek egy nagy levegőt.

– Megnézzük a postaládát – közli, mint egy úgy mellékesen, választ nem igazán vár reá.

Hang nélkül bólintok egy nagyot, így elsétálunk addig is.

– Megnézted már valaha a ház ajtaját?

Nagyot nyelek, de odamegyek melléje. Valóban szép, míves, olyan igazi régi ajtó ez, amilyet máma mán nem igazán gyártanak. Annamária félretolja a zárat, csak a kattanására kapom oda a fejem, de ő mán ki is tárta azt a cikornyás ajtót. – Gyere, nézzünk ki az utcára!

– Pihenjünk mán egy kicsit, ha nem olyan hatalmas probléma! – Szárazan szól a hangom, nem csodálom, hát úgy kapar beszéd közben a torkom, hogy egyből utána rám tör a köhögés is.

– Pihenünk majd odakint.

Behunyom a szemem, úgy követem nagy lépésekkel. Tudom ám, hogy milyen idiótának nézhetek ki, ha valaki kívülről nézi ezt a szerencsétlenkedést, de hát máshogy meg csak nem sikeredik. Ahogy lelépek a kapualjból, végre ki bírom nyitni a szemem. Annamária ott áll mellettem, bíztatóan mosolyog, én meg úgy érzem magam, mint aki úszni vót.

– Látod? Ennyi, lent vagyunk.

– Te, én nem tudom, hogy mi a ménkű ütött belém, de mintha legalábbis a háborúba rángattál vóna ki engemet.

– Ne érezd magad rosszul, mindenki szorong valamitől. De látod, nincs itt háború, csak néhány járókelő. Pihenj egy kicsit, aztán ha készen vagy, elindulhatunk.

Megfogadom a jó tanácsát, és igyekszem megnyugtatni magamat. Mán ott tartok, hogy felidézek régi pillanatokat, amikor az utcán kóboró'tam, például mondjuk a legutóbbi albérlet keresgélést. Lassankint érzem, hogy kezdek megnyugodni, még a szívem is csak mérsékelten mocskosul gyorsan ver, ezért teszek egy óvatos lépést, amit Annamária követ. Így indulunk el együtt, miközben nekem minden lépésemmel könnyebbé, és még annál is könnyebbé válik az egész sétá'gatás. Lassacskán mán érzem, hogy meg tudom én ezt csiná'ni, és ahogy erre reágyüvök, mintha önmagát gerjesztené ez a folyamat, egyre jobban megy, hiszen mán azon se' kell aggódnom, hogy mire végre reászánom magam, addigra meg e'kések.