Big city live! (befejezett)

Zoli/1

Elég hamar elkészültem, egy kicsit előbb is érkeztem, így van lehetőségem meginni egy kávét, miközben Karesszel csevegek. Ő az egyik pincér, akivel igen jó barátságot sikerült kialakítanom. Együtt él a mozgássérült anyjával egy apró újpesti panellakásban. Egyébként igazán humoros édesanyja van, frappáns, keserédes, önkritikus humorral. Gyakorlatilag Karesz tartja fenn kettőjüket, igazi csupaszív fiatalember. Bő öt évvel fiatalabb nálam, a felelősségtudata mégis jócskán meghaladja a korát. Alighogy elmeséli, mit pletykált a másik pincér a tegnapi ittas vendég incidensről, egyből szaladnia kell az egyik asztalhoz. Magányomban az asztalon hagyott Metropolért nyúlok, és félfigyelemmel átfutom a politikai tartalmat. A következő oldalon egy budapesti étteremről szóló cikk áll, amiről beugrik, hogy holnap mézes-mustáros csirkét kellene készíteni. Már nagyon rég csináltam, pedig annyira jó receptem van hozzá, amitől sokkal intenzívebb lesz, mint bármelyik, amit eddig próbáltam. Holnap mondom majd Petinek, úgyis otthon maradok tanulni, akkor leszaladhatnék a boltba.

Petivel gyakran készítünk közös ebédet. Így nyilván olcsóbb, illetve, megszoktuk már az első hetekben, amikor csak ketten éltünk a lakásban.

Őrültség volt kivenni ezt az albérletet, én próbáltam neki szólni, de nem hallgatott rám.

A tulaj csak az egyikünkkel akart szerződést kötni, amit valami ostoba szöveggel magyarázott arról, hogy ő nem szereti ha sok hivatalos papír van nála. Azt találta ki, hogy két hónapig elég csak két szobáért fizetnünk, de utána már az egész lakás bérleti árát elkérné. Azután ha találunk lakótársakat, szétoszlik a bérleti díj, ha nem, akkor fizethetjük az egészet. A rezsit szintúgy. Én ránéztem Petire, azt hittem, mind a ketten egyetértünk abban, hogy ez nevetséges, hisz az egész lakást nem bírjuk majd kifizetni, így meg bármikor eltűnhet a fejünk fölül a tető.

Eleinte úgy tűnt, neki sem tetszik ez a megoldás, úgyhogy csak felvontam a fél szemöldököm, jelezve, hogy ez eldőlt, menjünk innen, mire Peti egyetértően bólintott. Már épp nyúltam volna a táskámért, amikor ez a bolond szólt a tulajnak, hogy akkor nézzük át azt a szerződést.

Nem akartam elhinni, hogy ilyesmibe képes beleugrani. Mégis, mit tervezett, mit csinálunk, ha két hónap múlva nem sikerül megtölteni emberekkel a lakást? Én abban a pillanatban épp semmilyen jövedelemmel nem rendelkeztem. Mivel a várost sem ismertem, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy találok majd valamit, és nagyon úgy tűnt, hogy pénz nélkül borzasztóan nehéz hirtelen albérletet keríteni, hiszen ezt már eddig is tapasztaltuk! Nem értettem, mi a bé terve, ha esetleg ez nem sikerül. Beköltözünk a szülei szuterén kocsmájába?

Peti rám nézet, vállát megvonta, ajkát felhúzta, amiből úgy tűnt, ő már kész is aláírni ezt az őrültséget.

Én a homlokomat ráncoltam, hátha szavak nélkül is el tudom neki mondani, hogy „hát te hülye vagy". Fogalmam sincs, hogy sikerült-e, mindenesetre hümmentett egyet, ami kicsit a nem tetszése jelének tűnt. Ebből úgy gondoltam, megértette, hogy ostobának gondolom, végre kimondja, hogy meggondolta magát. Ehelyett közölte, hogy az ő neve szerepeljen a szerződésen, én pedig ráhagytam. Megkötötte Petivel a szerződést, innentől kezdve ez az ő sara.

És ahogy az lenni szokott, természetesen nem találtunk egyből elég bérlőt. Két szoba üres maradt, méghozzá Alex és Luca jelenlegi szobája. Addigra én már szerencsére megkaptam ezt az állást, így gálánsan kisegítettem Petit. Miután a következő hónapban is üresen álltak a szobák, felvetettem azt az ötletet, hogy esetleg fel is adhatnánk az egészet, de ekkor jelentkezett valaki Alex szobájára, majd hamarosan Lucáét is elfoglalták.

Hát így indultunk. Lillával azonnal megtaláltuk a hangot, a többi háromnak nem volt túl izgalmas személyisége. Nem mondom, az Alex előtti lakó talán valamivel beszédesebb volt, de a másik kettő helyére egyértelműen érdekesebb emberek kerültek.