Big city live! (befejezett)

Peti/16

Magamra rángatom a ruháimat. Nem tudom, Zoli mit akar, de mi van, ha fontos? Még berontok a fürdőbe egy gyors fogmosásra, aztán már ott is vagyok a konyhában, hogy megtudjam, mégis mi történt.

– Kész vagy végre? Akkor menjél!

A homlokomat ráncolva meredek rá, majd a többiekre, akik mind úgy néznek vissza rám, mintha ők tudnák, miről van szó.

– Mi? Hova?

– Anima után! Tudod, hova készül!

Erre már egy fáradt sóhaj kíséretében keresztbe fonom a karom. – Igen, pontosan tudom, hova készül, Pécsre.

Zoli felhúzza az ajkát. – Hm, akkor jól informált vagy. És nem úgy volt, hogy összeköltöztök?

– Te most hallod magad? Épp az imént állapítottad meg, hogy Pécsre költözik. Akkor szerinted?

– Hogy mondhattál neki olyan gonosz dolgokat?

Lilla hangjára összerezzenek.

– Hogy mondhattad neki ezeket, hiszen szereted, nem?

– Állj! – tartom fel a kezem. – Ő titkolta el a költözést, ő zárt ki az életéből.

– Vajon miért? Tüncike Ágika amúgy hogy van? Rég láttuk – jegyzi meg Luca.

Jézusom, mint valami kerítő csapat. Alex az egyetlen, aki csendben van, az egyik szék támlájába kapaszkodik, és a földet nézi.

– Ne csináljátok már ezt! Ha valami ennyire nem akar működni, az nem is működőképes! Nem igaz? – nézek Alexre önigazolásként, de ő még mindig nem néz fel.

– Mennyé' utána!

Összevonom a szemöldököm. Semmit nem értek. – Mi?

– Mennyé' utána! Mán elindult. Ő is tégedet szeret, nem mást. Hát akkor meg mennyé' mán, mielőtt még eléri azt a villamost!

Csak bámulok rá, nem értek semmit. Hiszen pont ő mondta tegnap este, hogy nincs értelme ennek a kapcsolatnak. – De hát... – mondanám, de ekkor Lilla a szavamba vág. Nem is vág, ordít.

– Menjél már utána!

Felé kapom a fejem, a szemöldököm a magasba szalad. – Ööö... – ismét nem jutok szóhoz.

– Menjél már! – kiált rám Luca is, majd Lillával kórusban harsogják – Menj már! – hamarosan beszáll melléjük Zoli, sőt Alex is. – Menjél! – Alig hogy egy lépés teszek az ajtó felé már Adrián, és Dina is kiabál.

Belebújok a cipőmbe, kezem a kilincsen, majd még egyszer rájuk nézek. – Igazatok van, utána... – ismét nem tudom befejezni a mondatom, mert az egész konyha egyszerre üvölt, miközben a kezükkel is intenek.

– Menjél!

Kivágódom az ajtón, szaladok le a lépcsőn. Ahogy a kapuhoz érek, az eső már nem csak esik, szakad. Kilépek az utcára, és rohanni kezdek. Az eső az arcomba ver, alig látok a vízfüggönytől, de csak szaladok a nagy körút felé, az elém kerülő járókelőket épp csak kikerülöm. Futok, ahogy csak bírok, a gyomrom összeugrik, de igyekszem figyelni a légzésre, nehogy szúrni kezdjen az oldalam. A pólóm rám tapadt, teljesen eláztam, mintha zuhany alatt szaladnék, de nem állok meg. Nem, mert igazuk van.

A város elmosódik körülöttem, a parkoló autók, a házak, a boltok, mind egybeolvadnak az esővel. Mintha Anima rajzolt volna mindent körülöttem. Csak emlékből tudom, merre kell menni, alig látok valamit.

Az utolsó pillanatban veszek észre egy nénit a gurulós táskájával, kilépek az úttestre, hogy kikerüljem, mire éles fékcsikorgás kíséretében rám dudál egy autó. Nem foglalkozom vele, visszaugrok a járdára a néni mellett, és egy pillanatra sem állok meg, csak futok. Belegázolok egy mélyebb pocsolyába, az egyik gyalogos kikerülése közben a karom végigszántja a falat, de legalább végre feltűnik az utolsó sarok.

Befordulok, már látom a körutat, az autókat, és az elhúzó villamost. Mikor indulhatott? Vajon itt van még?

Kiérek a sarokra, ahol megállok, hogy körülnézzek. Anima a zebránál kínlódik egy telefonfülke közelében az esernyőjével, amiben eltörhetett a tartó pöcök. Próbálja újra kinyitni, de nem sikerül neki, még a szakadó esőben is látom, hogy hevesen szentségel, majd végül a fülke melletti kukába hajítja az esernyőt. A lámpa ekkor zöldre vált, és ő már épp nyúl a bőröndjéért, amikor utána kiáltok:

– Anima!

Megfordul, a szeme egészen elkerekedik. – Peti? Te mit csinálsz itt?

Elindulok felé. – Szeretlek! Annyira szeretlek, hogy nem akarok nélküled élni! Minden, amit tegnap mondtam, az hazugság volt. Azért mondtam, mert dühös voltam, amiért azt hittem, te nem érzel irántam semmit. Önző, és gonosz volt, sajnálom! – Odaérek hozzá, ott állok előtte, egymást nézzük.

– De akkor. – mondja, de úgy tűnik, nem tudja, hogyan folytathatná ezt a mondatot.

– Veled akarok lakni bárhol! Ha kell, elmegyek veled Pécsig is, nem érdekel!

Nem válaszol, csak néz rám, haját kisimítja az arcából, a homlokát ráncolja. Én pedig megcsókolom.

És most végre semmi nem áll az utunkba.

Ott állunk, körülöttünk úgy ömlik az eső, mintha dézsából öntenék. Azt hiszem, így szokták mondani. Az ajka puha, a csókja lágy. Annyiszor elképzeltem már, ahogy a karjaimban van, ahogy hozzásimulok, ahogy együtt vagyunk, de soha nem gondoltam, hogy ő ilyen lágyan tud csókolni. Anima keze a tarkómra fonódik, ujjai vizes hajamba csúsznak, miközben én magamhoz szorítom. Átázott ruhánkban mintha meztelenül simulnánk egymáshoz, minden porcikáját érzem. Az esőben átfagytam, ebben a pillanatban mégsem fázom. Erősen hasít belém a vágy, akarom őt, mindenét! Hiába állunk az utcán, az esőben, én mégis úgy érzem, hogy alig bírom visszafogni magam. Annyira régóta vágytam rá, és most végre itt van, szorosan hozzám bújik, a nyelvünk összeér, miközben én végigsimítom a vékony derekát.

Anima elemeli az ajkát, megfogja a kezeim, és rám néz. – De akkor most hogy lesz?

– Még nem tudom, de majd találunk valamilyen megoldást.

Mosolyra húzódik az ajka, a szememet nézi, majd a számat, és végül ismét a szemem, aztán nevetésben tör ki.

– Lillának meg kell majd mondanunk, hogy esőben csókolózni szar.

Erre én is elnevetem magam. – Mindenképp! – Egyik kezét elengedem, megfogom a bőröndjét. – Gyere, mondjuk meg neki együtt!

Elindulunk az albérlet felé, lassan andalgunk, miközben az eső csillapíthatatlanul szakad körülöttünk.