Big city live! (befejezett)

Anima/7

Meglepően sokan vannak. Nem mondom, nincs tömeg, de ahhoz képest, hogy maximum egy eltévedt LSD-s gyerekre számítottam, aki a képeim előtt flessel, itt rendesen emberek vannak. A galéria egy belvárosi épület földszinti üzlethelyiségében van, és konkrétan belépős. Sosem hittem volna, hogy vannak emberek, akik ilyesmiért pénzt adnak! Az udvarról tudtunk bejönni, az ajtóban kérték a jegyünket. Mire én: Milyen jegy, az én képeim csüngenek a falon, te gorillla. Mire Peti: Rendben Anima, köszönjük, hogy bemutatkoztál, de innen intézem.

Aztán felhívta a hülye haverját, aki beengedett minket. Maga a hely nem nagy cucc, csutkára ki van pakolva, van két szobája, az egyik, ahova belépünk, a másik egy másik. Utóbbiban egy piapult, és ennyi. Jó, nyilván, mi mást is várna az ember egy galériától?

A ruhámmal babrálok, egyszerűen nem tudom, mit kezdjek magammal.

– Ne legyél már ennyire ideges. Inkább engedd el magad, és élvezd ezt az estét! Nem sokszor van ilyen alkalmad!

Rásandítotok. – Top tíz mondatok, amiket Petinek mondanak az ágyban! – morgom. – Elmegyek piáért.

Peti megragadja a karom. – Dehogy mész! Legalább a saját kiállításodon maradj józan!

Veszek egy nagy levegőt, majd lassan, tagoltan válaszolok: – Csak egy pohár pezsgőt szeretnék az izgalomra. Hozok neked is, és akkor koccinthatunk. Mit szólsz?

Az arcomat fürkészi, ajkát összeszorítva ide-oda mozgatja. Látszik rajta, hogy nagyon mérlegeli a helyzetet. – Rendben, nem bánom, a pezsgő valóban jól hangzik!

Erre megeresztek egy széles mosolyt. – Na ugye!

Elindulok a másik szoba felé. A pulttól nem messze egy nőbe botlok, aki álmélkodva nézi a Nyüzsgés című képemet. Egy rozoga villamost ábrázol, aminek az ajtaján ömlenek ki a bogarak, amik aztán szétszaladnak az aszfalton. Megállok mellette, és én is belemélyedek a képbe. Akkor jutott eszembe, amikor egyszer esti műszakra igyekeztem. Rengeteg ember szorult fel a villamosra, és az utcákon is sokan voltak. Az a szűk egy-két óra volt, amikor a munkából hazaigyekvő, és a buliba készülő tömeg találkozik. Talán ilyenkor a legőrültebb a város.

– Inspiráló kép, igaz? – szólít meg a nő.

– Gondolja? – vonom meg a vállam. Még nem gondoltam arra, hogy esetleg másokat inspirálhatna az én képem.

– Igen. Annyi gondolat kavarog a fejemben a tömegről, a városi életről, az elállatiasodásról, illetve a városiasodott állatokról.

Lebiggyesztem az ajkam. Hát nekem is ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben aznap, ezért festettem meg ezt a képet.

– Szívesen beszélgetnék az alkotóval – teszi hozzá.

Erre oldalra nézek, a tekintetünk találkozik. Bő tíz évvel lehet nálam idősebb, vizes kék szeme van, és a kelleténél sokkal élénkebb sminket visel. – Igazán?

Erre csak biccent.

– Hát akkor tiszta mákja van, mert éppen itt vagyok!

Elkerekedik a szeme, az arca egészen kivirul. Én meg kezet nyújtok felé. – Jazer Annamária!

– Rozgonyi Rita! – Elengedi a kezem, majd kis hatásszünet után kinyögi, amit akart: – Nem gondolkozott még színházi díszlettervezésen? Ilyen bátor képivilágú embert keresnénk a társulatunk számára.

Elakad a lélegzetem. Díszlettervezés? Nos, nem egészen az, amire számítottam, de nagyon izgalmas kihívásnak tűnik. Úgy érezem, legszívesebben azonnal igent mondanék. Pedig azt hittem, elégedett vagyok a jelenlegi életemmel. – Melyik színház? Nyögöm ki végül.

– Kortárs kör, Pécset vagyunk.

És ezzel visszább is esik a lelkesedésem.

Csak állok, és nézek rá. Ebben a pillanatban jut el a tudatomig, hogy mennyire szeretném ezt a munkát. Hosszú hallgatás után végre sikerül megszólalnom.

– Mármint a Baranya megyei Pécs?

Ő erre egy pillanatra félre tekint, mint aki próbálja értelmezni a kérdésemet. – Talán van máshol is ilyen nevű település?

– Hát most egy kicsit reménykedtem, hogy van egy Pest megyében is. Például tudta, hogy BAZ megyében van egy Balaton nevű település? Nagyon fura! – idétlenül nevetgélek, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy lassan már nem a távolság fog elválasztani ettől az állástól.

Rita a homlokát ráncolva mered rám. Ha most egy rajzfilmben lennénk, már sorakoznának körülötte a kérdőjelek. – Nos, nem, ezt nem tudtam. Valóban furcsa. Viszont én egészen biztos, hogy a Baranya megyei Pécsre gondoltam.

Teátrálisan bólintok rá. – Az bizony jó messze van!

Erre lesüti a szemét. – Természetesen megértem, ha nemet mond, ez nagy változás. Gondolom, ideköti a családja, vagy a párja, vagy egy meglévő öröklakás.

Bennem ragad a hang, még levegőt is elfelejtek venni, miközben ő a táskájába nyúl. – Itt hagyok egy névjegykártyát. Gondolja át nyugodtan, aztán hívjon fel a döntésével.

Kipréselek magamból egy rohadt idétlenül hangzó köszönömöt, majd végignézem, ahogy elsétál. – Igazából semmi – motyogom már csak magamnak. Aztán eszembe jut, miért is jöttem. Azt ígértem Petinek, neki is viszek pezsgőt, hogy koccintsunk. Petinek! Neki köszönhetem ezt az egészet, hogy mellettem állt!

Megforgatom a még mindig a kezemben szorongatott névjegykártyát. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy nem akarom őt itt hagyni. Talán őrültség, hisz nincs köztünk semmi.

Aztán bevillan a buli, ahogy majdnem megcsókolt. Már biztos vagyok benne. Nemet mondok! Ez most valaminek a kezdete! Lehet, hogy kapok máshonnan is ajánlatot, vagy sikerül majd újabb kiállítást szervezni. Most végre visszatérhetek arra az útra, amire eredetileg készültem!

De mi van, ha nem lesz több ajánlat? Azért ez mégis elég izgalmasnak hangzik!

Megfordulok, odamegyek a pulthoz.

– Mit adhatok? – kérdezi a srác. Lehet vagy kemény húsz éves, a haja két oldalt felnyírva. Tuti protekcióval került ide.

– Két pezsg... – mondanám, de megakadok. Azért ez egy baromi nagy hír, ezt Peti is így gondolná. – Kér pohár whiskey-t szeretnék.

Kitölti, aztán szó nélkül a kezembe nyomja. Hát ezért szednek belépőt, mert ingyen van a pia! Hohó! De én nem fizettem egy huncut forintot sem! Erre azért majd csak fel kellene hívni Petike figyelmét!

Teljes kétségek között, de mégis felvillanyozva lépek vissza az első terembe. A tekintetemmel Petit keresem, majd amikor megtalálom, rá kell szorítanom a poharakra, nehogy kicsússzanak a kezemből. Peti az ablakpárkányon támaszkodik, előtte egy szexi szőke csaj. Mind a ketten nevetgélnek, beszélgetnek, miközben folyamatosan egymás szemébe bámulnak, majd a lány egyszer csak megcsókolja. És Peti hagyja.

Felhajtom az egyik whiskey-t. Úr isten, mégis mi a faszra gondoltam? Menet közben lehajtom a másikat is, majd a pulthoz érve leteszem a poharakat.

– Egy nagy pohár vörösbort tudnál nekem tölteni? – förmedek rá.

A srác végigmér. Elhúzza a száját, majd elővesz egy fél literes borospoharat, és teletölti. – Jobbulást! – nyújtja át.

– Kösz! – morgom, aztán megcélzom a mosdót.