Big city live! (befejezett)

Peti/3

Zoli a pulton támaszkodik, kettőnk között egy napilap várja, hogy elolvassa valaki. Az ő szerda délelőttjei mindig szabadok ebben a félévben, így ilyenkor mindig bent van a munkahelyén. Nekem meg beteget jelentett a tanár, így most én is bent vagyok Zoli munkahelyén. Ilyenkor alig van forgalom. Egy pár beszélget az ablak alatti dobogón kialakított asztalnál, Karesz felmos, Zoli trappol az ujjaival. Igazi zajt csak a kint elsuhanó autók adnak. A levegőben még mindig érezni a bő fél órája felszolgált hamburger illatát. Halványan, de még lehet. Sokkal erősebben tölti be a teret az én kávém aromája.

A cukros zacskót próbálom kinyitni. Ha elég lassan húzom, megtörténhet, hogy teljesen, mármint, jó, nem teljesen, ez egy pontatlan kifejezés, mondjuk, hogy kielégítően egyenes vonalban sikerül leszedni. Már egész jó vagyok benne. Csak lassan, lassan, lassan, aztán jön a vége, az összesütött papírvégek, amik sokkal vastagabbak a szimpla rétegnél. De ha ügyes az ember... na, erről beszéltem! Sikerült! Vonalzót is rakhatnánk rá. Van valami különös élmény abban, amikor a legapróbb dolgok is rendezetten, egyenesen állnak. Olyan, mint egy mély sóhaj, egy hűsítő nyári fuvallat, vagy valami szép szám. Nem egy hatalmas dolog, de úgy simogatja az ember lelkét, valami megmagyarázhatatlan elégedettséggel tölti el.

– Sikerült? – érdeklődik Zoli. – Ez volt a világ legizgalmasabb cukorzacskó nyitása.

Csak vállat vonok, és beleszórom a cukrot a kávéba.

– Hogy állsz a tanulással? – Régi barátom zord tekintettel mered rám a kérdésem hallatán. – Akkor miért nem tanulsz? Legalább azt az időt használnád ki, amit pluszban szerzel!

– Ilyen izgalmas csevejt nem lett volna szívem megtörni. – Lehajol a pult alá, vaskos füzetet ránt elő. Alig nyitja ki, én már érzem a hátamon a huzatot, és látom, hogy Zoli is hamar letesz a tanulásról. Hátrapillantok. Egy gyönyörű szőke lány libben be. Fehér nyári ruhájában olyan, akár egy angyal. Anima jut róla eszembe. Nem tudom miért, első ránézésre nem sok közös lehet bennük. Talán a szőke haj, meg a hihetetlen alak. Elég egyszerű asszociációs megoldásaim vannak, ebben most nem kételkedem.

A lány a pulthoz lép. Tengerkék szemét összehúzza, van a tekintetében valami megmagyarázhatatlan. Mint valami rejtett ravaszság, amikor tudod, hogy bármikor átválthat édes tündérből robbanó boszorkánnyá.

Zoli hangja hoz vissza a jelenbe. Azt veszem észre, már nem is a lányt nézem, hanem a falat, és nem is őt látom, hanem egy emléket, egy érzést, egy élményt. Nem tudom megmagyarázni, mit vált ki belőlem ez a lány.

– Már is hozom, foglalj addig helyet! – mondja Zoli. Mire felocsúdok már el is tűnt előlem, mind a lány, mind a Zoli. Fáradtan rázom meg a fejem, mint aki most riadt fel egy nagyon mély álomból. Megkavarom a kávét, és magamhoz kapom a napilapot. Néha olyan semmiségek váltanak ki az emberből olyan hatalmas érzelmi túltöltöttséget. A legrosszabb, amikor nem is látod át az okát. Valami pszichológiai mélyelemzős magyarázata biztos van. Ne is törődjünk vele. Egy jó erős fekete cukorral, és a politikai hírek, az mindig helyre teszi az embert. Szürcsölgetem a kávém, miközben átfutom az államilag támogatott lap erősen a kormánypárt felé húzó cikkeit. Komolyan mondom, fél perc alatt meg lehet állapítani egy médiáról, hogy melyik oldalon áll, kik pénzelik. Cinikus szórakozásomat Zoli hangja töri meg.

– Tessék, fogyaszd egészséggel!

Egy kisebb méretű burgert rak a lány elé. Karesz arcára kiülnek a kérdőjelek, hisz ennek a helynek már van egy pincére erre a napra. Én viszont nem csodálkozom semmin, sőt, előre látom hova fog ez az egész vezetni. Zoli némi bájolgást követően végre visszatér. A pultra támaszkodva egészen közel hajol.

– Olyan nő ez! Én szerelmes lettem – ejti el visszafogottan, hogy még véletlenül se hallja rajtunk kívül más.

– Nahát, látom mennyire kivirultál! – válaszolok könnyedén. A napilapot megigazítom, hogy az éle minél pontosabb párhuzamost írjon le a pult élével.

– Ugye?

– Mióta is ismered? Tíz perce?

Zoli összevonja a szemöldökét, hunyorogva néz rám. – Te biztos, nem nőnek születtél?

– Hagyjuk. – Belekortyolok a kávémba

– Hogy halad a srác? A csoporttársad?

– Fogalmam sincs, ma nem futottunk össze, de majd otthon kipuhatolózom.

– Igen? –Zolinak még a hangja is felcsuklik. – És az nem lesz feltűnő?

– Úgy akarom, hogy egy kicsit gyanakodjon, de még mindig ne értse, miről van szó.

– Hm – biccent elismerően, és mégis látom a gesztusai mögött a cinizmust. – Sok sikert öreg.

Egy tányér koppan az asztalon. A lány áll mellettem.

– Köszönöm, nagyon jó lett! – válasza közben szőke lokniajit az ujja köré csavargatja. – Lehet tudni, mikor leszel legközelebb? Ezt szívesen kipróbálnám még egy párszor! – A mellét a pultnak nyomja, közben fehéredésig harapdálja az ajkát. Olyan, mintha a netről tanulta volna, mi az a testbeszéd. Leszámítva persze a tengerkék szemét, ami most is olyan kifejező. Huncuton hunyorog, én meg inkább a kávémra koncentrálok, az sokkal megnyugtatóbb.

– Ha tudsz adni egy telefonszámot, szívesen küldök SMS-t.

– Nahát! Annyira rég kaptam SMS-t!

– Nos, én ilyen régimódi hapsi vagyok. – Zoli reszelős hangon nevet hozzá. Erre tényleg buknak a csajok? Oldalra sandítok, a lány elmélyülve pötyögi a számát Zoli érintőképernyőjén. Ez alapján megállapítható, hogy igen, erre tényleg buknak. Miután végez, mintha a készülék porcelánból lenne, finoman leteszi az asztalra a telefont, majd csípőficamot idéző fenékrázás közepette elhagyja az éttermet.

– Ennyit erről! – kapja fel a telefont Zoli. – Még hogy nincs szerencsém a nőkkel! Anima bekaphatja!

– Hm – mosolygok – Hogy is hívják?

– Nem mindegy? Azon nem lehet felhívni, itt a telefonszáma.

Nagy sóhajtás közepette hátradőlök. – Biztos nem látod a problémát?

– Biztos nem. – Válasza közben fel se néz, csak a telefonnal van elfoglalva. Azt hiszem, feladom.