Big city live! (befejezett)

Peti/10

Alex bevágja maga mögött az ajtót. Vegyesek az érzéseim. Nagyon kedves tőle, hogy segít, de még mindig a hideg futkározik tőle a hátamon. Szerintem ez volt életünk második értékelhető hosszúságú beszélgetése egymással, beleértve azt, amikor megnézte a lakást.

– Köszi! – préselem ki magamból, mire Animából kitör a nevetés.

– Gyere, induljunk! – pattan fel, mintha lenne konkrét úti célunk.

– Mégis hova? – nézek rá összevont szemöldökkel.

Anima fáradtan a plafonra emeli a tekintetét. – Na, vajon hova? Megyünk Zolihoz!

– Mi? Mégis minek? Mondtam, hogy nincs jó kedvében.

– Jézusom! – teszi a homlokára a tenyerét. – Te vagy az év legrosszabb barátja!

– Kedvességed mindig megmelengeti a szívem.

– Na induljál már, ne kelljen kilökdösni azon a tetves ajtón!

Erre inkább feltápászkodom, és a vállamra dobom a táskámat.

– És mit fogunk neki mondani? – kérdezem kifele menet.

– Azt, hogy két kávét kérünk. Egy esspressot, és egy ír lattét.

– Anima!

– Jól van, na! – harsogja, hangja visszhangzik a lépcsőházban. – Akkor egy esspressot, és egy lattét, mellé szódát.

– Oké. – hagyom rá.

– Vodka szódát.

– Anima!

– Jól van, na! – kinyitja a kaput, majd kilépünk az utcára. Zoli munkahelye csak pár sarokra van tőlünk. Most kellemes az idő, enyhe szél fúj. Igazán szeszélyes tavaszunk van.

– Amúgy, észrevetted, hogy Alex soha nem hagyja el a lakást?

Erre felvonom az egyik szemöldököm. – Soha?

– Nem!

– De valamikor csak lemegy boltba.

– Online rendel, te is tudod. Rendszeresen ott parkoltatja a tescos futárt az ajtóban.

– Hm, ez igaz. De hogy lehet úgy élni, hogy valaki soha nem hagyja el a lakást?

– Nem tudom, de jobb kérdés, hogy nem akarja, vagy nem tudja?

Erre már a homlokomat ráncolom. – Mégis hogy érted azt, hogy nem tudja?

– Hát ez az! Én sem tudom. De valahogy annyira fura az egész.

– Végül is egyszer biztosan volt odakint. – Megjegyzésemre érdeklődve felém fordul, ezért folytatom: – Mielőtt beköltözött.

Erre már elmosolyodik. – Na, ez mondjuk igaz!

Az ajkamba harapok, veszek egy nagy levegőt, majd végül megkérdezem azt, ami a házibulink óta foglalkoztat:

– Miért rúgtak ki az egyetemről?

Anima szemöldöke erre a magasba szalad, elhúzza a száját.

– Nem kell elmondanod, ha nem akarod – teszem hozzá.

– De, elmesélem, csak meglepődtem. Akkoriban kollégiumban voltam, négyen laktunk egy szobában, az egyik ezek közül a te kedves csoporttársad, Kamilla volt. Mi a többiekkel, meg még páran szerettünk néha füvezni az egyetemi bulik előtt. Összedobtuk a pénzt, aztán mivel nekem volt ismerősöm, így én vettem. Néha kicsit nagyobb mennyiséget is, hogy ha random összegyűlnénk, legyen. – Nagyot sóhajt, miközben összefonja maga előtt a karját. Talán a feltámadó szél, vagy csupán a rossz emlékek? Csak aztán folytatja:

– Kamillának nem tetszett a dolog, nagyon zavarta, hogy ilyen züllött társaság veszi körül. Egyik nap ránk törték a zsernyákok az ajtót. Bevittek mindenkit. Azt mondták, mivel kereskedelmi mennyiséget találtak nálam, ezért le fognak csukni, ha csak nem mondok egy nevet. A meggyőzés kedvéért még azért lekevertek nekem párat a kihallgatás során. Végül felfüggesztettel megúsztam. A dolog viszont kiderült, gondolom, mert megrongálódott a kollégium ajtaja. Mire kiengedtek, a dékán már hallotta hírét a történetnek. Behívatott, azt mondta, nem egyetemi hallgatóhoz méltó, amit műveltem, és erre hivatkozva azonnali hatállyal kirúgott az egyetemről.

Ahogy hallgatom, lassan összeáll a kép. – Gondolod, hogy Kamilla hívta ki a rendőröket?

Anima erre megvonja a vállát, a szemöldöke felszalad. – Azt én nem tudhatom. De lássuk be, elég valószínű.

– Basszus! Nagyon sajnálom!

– Mindegy – legyint. – Évekkel ezelőtt történt. Most már úgysem lehet vele mit csinálni.

Csöndbe tesszük meg a fennmaradó nagyjából ötven métert.

Belépünk a kávézóba, és letelepedünk a pulthoz.

– Sziasztok! – köszön Karesz a pult mögül. – Szólok Zolinak, szerintem már ki tud jönni egy kicsit!

Hamar előkerül Zoli is, ahogy ránk néz, mosolyt erőltet az arcára. – Ó, sziasztok! Hát ti?

– Leugrottunk egy kávéra – vonja meg a vállát Anima. – És veled mi újság?

Zoli erre felhúzza az orrát. – Semmi – legyint. – Csak a szokásos. Megpróbáltam kibékülni Amandával, de nem sikerült.

– Ez a pialocsolós sztori? – fordul felém Anima.

– Tudom, tudom, én voltam a hülye, és igazatok is van – dünnyögi Zoli.

Karesz leteszi elénk a kávékat, miközben Zolinak pittyen a mobilja.

– Oh, ez egy Neptunos e-mail. Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar beírják a jegyet.

Nyomkodja a telefonját, majd a következő pillanatban teljesen elsötétül a tekintete. – Na ne!