Big city live! (befejezett)

Luca/7

Az erdei ösvény tetején állok, alattam a mélység. Meredeken szalad le az út, két oldalt gallyak nyúlnak be, helyenként éles kövek állnak ki a talajból. Veszek még egy nagy levegőt, aztán megragadom a kormányt. A pedálra rakom a lábam, nem kell sok, épp csak megbillentem magam, és meg is lódul alattam a kerékpár. A szél a hajamba kap, az ágak karistolnak, minden elmosódik, egységes zöld masszaként suhan el mellettem az erdő, én meg végre érzem, hogy igazán élek. Az út kanyargós, észnél kell lenni, kapkodva követem, igyekszem magam a kis ösvényen tartani. Zötyög alattam a kerékpár, vele rázkódom én is. Egy-két kanyarnál pillanatokra néha félő, hogy nem tudom magam a csapáson tartani. A hirtelen jött félelem a gyomromból indul, szétárad a mellkasomba, elönt a forróság. Végül mindig sikerül visszarántanom a helyére a kormányt.

Azért jöttem ki, hogy végre egy kicsit semmire se gondoljak, erre újra, és újra eszembe jut Zalán, meg amit mondott. Hogy én sem vagyok normális. Azt hiszem, teljesen igaza van. Semmi más célom nem volt, csak hogy kiszabaduljak ebből a fojtogató helyzetből. Anyám kérdéseiből, a működésképtelen párkapcsolatomból, erre egyre jobban csak belebonyolódok. Hogy tudnék ebből az egészből kijönni?

Ráadásul már Dinában sem vagyok biztos. Talán az egész hülyeség volt. Tudom jól, hogy melegnek lenni nem bűn, de egyszerűen mocskosnak érzem magam, amiért képes voltam egy lánnyal csókolózni. Mint aki nem hajlandó normálisan viselkedni, csak hülyeségeket csinálni. Tényleg olyan fontos volt nekem ez az egész? Ér annyit? Egyszerre nevetségesnek is érzem a dolgot. Még hogy egy lánnyal! Haha! Jó vicc! Anyám infarktust kap, ha meghallja! Miért nem volt nekem elég jó Zalánnal? Oké, konkrétan semmit nem éreztem már iránta a végén, de mégis. Legalább nem volt ez a mellkasomat szorító érzés, hogy minden, amit teszem, az ellentmond a dolgok normális menetének, annak, amit elvárnak tőlem, amit mindenki más is úgy csinál.

De jó, hogy eljöttem kiszellőztetni a fejem, és közben minden csak jobban összekuszálódik!

Ráhajtok néhány nagyobb, kiálló szikladarabra, a bicikli ugrál alattam, igyekszem az úton maradni. Most veszem csak észre, hogy teljesen áthűlt az arcom. Mélyen beszívom az erdőillatot. Legszívesebben itt maradnék örökké.

A semmiből beugrik a buli, és ahogy Dinával csókolózom. A gyomrom összerándul. De miért lenne annyira szörnyű valami, ami ennyire jó? Talán meg kellene őt keresnem újra, akkor tisztán láthatnék végre mindent. A többit meg majd talán kitalálom. Lehet, hogy ez már így marad? Innentől egész életemben hazudozhatok anyámnak?

Lehet. Mi mást tehetnék? Nem baj, idővel végzek, talán találok egy szakmai állást, lehet, hogy szerzek egy albérletet, amit teljesen önállóan tudok majd fenntartani, és akkor egyre kevesebb lesz a kontroll, meg a beleszólás.

A lejtő alján ismét felfelé ível az út. Kihasználva a lendületet, elindulok rajta, közben minden erőmmel tekerek. Izmaim megfeszülnek, egyszerre teljesen kiver a víz. Hűsítő fuvallat süvít át a fák között. Olyan jól esik, mint egy langyos zuhany edzés után. A kis emelkedő hamar ismét lejtővé alakul. Mint egy hullámvasút. Tisztára, akár az életem!

Az ösvény kiegyenesedik, közeledik az autóút, itt már könnyedén le tudok lassítani. Inkább nem is megyek tovább, megállok egy kicsit.

Az nem az én anyám lenne! tör rám a keserű felismerés. Hiába állok majd önálló lábakra, a telefonhívások, és a faggatások akkor sem fognak csökkenni. Hogy fogok így valaha élettársi viszonyt fenntartani bárkivel? Egyre kilátástalanabbnak érzem az egészet.