Big city live! (befejezett)

Peti/2

– Sikerült beszélned a haveroddal? – érdeklődik Zoli, miközben mosogatok.

– Persze, már elvileg járt is nála. – A csaptól elfordulva fél szemmel látom, hogy biccent egyet, miközben a tollát pörgetve mered az előtte fekvő újságba. Nem is kell rálátnom, hogy tudjam, keresztrejtvényt fejt. A serpenyőért nyúlok, ismét megcsap a mai vacsora itt maradt illata. – Nagyon jót főztél! – dicsérem meg Zolit, aznap már negyedszer.

– Egészségedre!

– De tényleg! Ezt kéne csinálnod! Éttermet kéne vezetned!

Csak nevet rajtam, nem válaszol. Persze, vezetne ő, azért tanul élelmiszermérnöknek. Addig azonban se pénze, se szabadideje, így marad a burgerező, amiben csak korlátozottan tudja kiengedni a tehetségét. De ha egyszer ennyire jó benne! Ezt a tehetségét igazán kár rám pazarolnia!

Még kinyomom a szivacsot. Egyrészt, mert fontos, hogy ne maradjon benne mosogatószer, vagy ételmaradék, így hosszabb ideig használható. Másrészt meg, mert annyira kellemesre sikerült beállítani a vizet, hogy egyenesen jól esik alatta tartani a kezem. Végül persze csak elzárom a csapot, hiszen mégsem folyathatom egész nap, az pazarlás lenne. A szivacsot még jól kicsavarom, igyekszem minél erősebben, hogy a lehető legtöbb vizet eltávolítsam belőle, ezzel rövidítve a száradási időt, ami szintén az élettartamát növeli. Meg aztán, jó nézni, ahogy egyre közelebb kerül az ember az éppen adott céljához, most például a szivacs szárazságához. Egy pillanatra le is teszem a csap mellé, hogy gyorsan szárazra töröljem a kezemet, majd ismételten megpróbálom tovább facsarni a szivacsot, míg végül be nem látom, hogy ennél többet már nem tudok tenni ennek az ügynek az érdekében. A szivacsot visszateszem a helyére, majd visszaülök az asztalhoz, jólesően hátra dőlök, és végignézek a pulton. Minden elpakolva, minden letakarítva. Van ennek valami különleges, elégedettség hangulata. Tekintetem a pulton álló, falhoz tolt Unicumos üvegre téved. Takarítás közben csak arrébb raktam, de most, hogy van időm megszemlélni, felötlik bennem egy kérdés.

– Ez kié? – fordulok Zolihoz, aki csak vállat von, miközben tollával az ajkát ütögeti, és fel sem néz a keresztrejtvényéből. Luca kerek idomai jelennek meg a folyosó felőli ajtóban. Pólója alól kikandikálnak a deréktájéki kis hurkái. Egy vastag kardigánnal próbálja óvni magát.

– Jobban vagy? – érdeklődöm.

Erre felém fordul, és a pultnak támaszkodik. – Vasárnaphoz képest sokkal jobban, de azért még nem százas minden. Most megyek az orvoshoz.

– Értem, és tudod esetleg, kié ez az Unicum? – bökök a konyhapulton álló üvegre.

– Ööö, persze – mondja, miközben félresöpri túl hosszú barna frufruját a szeméből. – Animáé, láttam, amikor hozta.

Zoli felé kapom a fejem, aki szintén felpillant erre az információra, így sokat sejtő pillantásokat váltunk egymással.

– Öltözz fel jól, nehogy jobban felfázz! – teszi hozzá Zoli. Figyelmeztetésére csak egy cinikus vigyort kap.

– Kösz anyu, majd figyelek! Na, pápás srácok! – Ezzel a végszóval elhagyja a lakást.

Zolival egy másodpercig várunk csak, hátha visszajön valamiért, majd egyszerre ugrunk fel az üvegért.

– Ezt most úgy megisszuk! – mondom.

– Egy cseppet nem hagyunk benne!

Nem mintha ekkora tolvajok lennénk, egyszerűen arról van szó, hogy Anima állandó jelleggel jár rá a hűtőben tárolt élelmiszereinkre, illetve bármire, ami számára elérhető. Ez az Unikum most egy igazi revans, és azt mondanám, igen enyhe ítélet.