Big city live! (befejezett)

Lilla/10

Egész úton Peti ötletén gondolkodom. Milyen jól hangzik! Egy saját szervezésű felolvasóest!

Egyszer csak megpillantom Adriánt, ahogy a padon ül, és olvas. Szénfekete haját borzolja a szél, előtte fodrozódik a Duna, mögötte elleptek mindent az ibolyák. Annyira idilli a kép, hogy kedvem lenne leülni mellé, és szintén elkezdeni olvasni. Talán nem tűnik ez egy tipikus kinti tevékenységben, mégis imádok elmerülni egy igazán nagyszerű könyvben egy ilyen gyönyörű tavaszi délutánon.

– Szia! – köszönök rá végül, és már meg is törtem a varázst. Adrián felkapja a fejét, eddig észre sem vettem, hogy a szeme alatt sötétebb a bőr, mintha folyton fáradt lenne. Sietve elhelyezi a könyvjelzőjét a lapok között, majd elteszi a regényét. Mintha tönkretettem volna valami igazán idillit. Vajon ez az egyetlen dolog, amit tönkreteszek? – Mit olvastál?

– Áh, egy történelmi regény, de ugyanolyan, mint az összes többi.

Leülök mellé, miközben összevonom a szemöldököm. – Miért? Milyen az összes többi?

– Nos, a történelmi kor bemutatása általában egészen hiteles. Nem csoda, hiszen ma már annyi helyről lehet tájékozódni. Még az illatokat is úgy írják le, ahogy én is el tudnám képzelni. A karakterek viszont akár mi is lehetnénk. A jók úgy gondolkoznak, akár a mai haladószellemű emberek, a rosszak korhűk maradnak. Ez két üzenetet is hordoz. Egyrészt, mindenki, aki a korának megfelelően gondolkozott, rossz ember volt, másrészt, vagy mindent tökéletesen csinálsz, vagy mindent rosszul, nincsenek árnyalt emberek.

– Jó, de ezeket mai embereknek írják. Nem lehet pozitív karakter mondjuk egy rasszista ember, hiszen ma már nem így gondolkodunk.

– Na jó, de mitől lesz rasszista egy rasszista ember? Ezek tanult dolgok, ha körülötte mindenki így gondolkozik, akkor borzasztóan haladószelleműnek kell lennie, ha ő másként. Ami rendben lenne, ha megjelenne a regényben nagyjából egy ilyen karakter, de ezekben az összes az, aki pozitívnak van beállítva.

Erre hümmentek. Van ebben valami, de mégsem. – De hogy lehetne ezt jól átadni? Hiszen mégsem festhet le az író egy rasszista karaktert pozitívan, akkor az lenne a baj.

– Nos, egyrészt a régi korok rasszizmusa, illetve szexizmusa nem feltétlenül utálatról szólt, vagy arról, hogy nem vettek emberszámba valakit, hanem hogy sokkal jobban támaszkodtak sztereotípiákra, mint ahogy azt ma illik. Ezt pedig a rugalmatlan erkölcsi normák, és a kulturális különbségek okozták. Sokkal többet mondana egy ilyen regény, ha ezeknek a berögződéseknek, előítéleteknek a lebontását mutatná meg ahelyett, hogy egy tengely alapján determinálja az emberek „lelkének minőségét" – a végén az ujjaival mutatja az idézőjeleket.

– Wow, azt hiszem, te jobban tudnál írni, mint én! – nevetgélek, mint egy idióta.

Ő erre lágyan elmosolyodik, fejét lehajtja. Szája sarkán apró gödrök jelennek meg, sötét haja a szemébe lóg. – Dehogy – rázza meg a fejét. – Egyszerűen túlságosan benne vagy a romantikus zsánerben. Márpedig, ezek a történelmi regények általában inkább romantikusok, a történelem csak körítés. Én nem a romantikát keresem benne, így talán racionálisabban látom a zsáner gyakori hibáit is.

Hátradöntöm a fejem, egy pillanatra a szemem is lehunyom. – Szóval azt mondod, nem baj, ha komoly jellemhibái vannak egy karakternek, ha azokat le tudja vetkőzni?

– Láttad az Amerikai história X című filmet?

Ismerősen hangzik. Valami mintha rémlene is. – Az amiben valami rasszisták voltak?

– Igen! – bólint. – Persze, az a film csak erre volt kihegyezve, illetve a srác tényleg szélsőségesen rasszista volt, a legtöbb ember azért nem ilyen. A legtöbben egyszerűen sztereotípiákban gondolkoznak. Ez egyébként nem baj, hiszen ez segít eligazodnunk a világban. E nélkül borzasztóan kaotikusnak tűnne minden, és a távoli kultúrákat képtelenség lenne befogadni. Például, ha egy köztudottan muzulmán vallású országból érkezett embertől megkérdezed, hogy eszik-e sertéshúst, mielőtt megkínálod vele, az nem rasszizmus, pedig sztereotípiák mentén cselekszel. Lehet, hogy nem is vallásos. De ha előre eldöntöd valakiről, hogy nem lesz képes, vagy éppen pont, hogy nagyon jól fog teljesíteni feladatokat, az már más.

– Bonyolultnak hangzik, ahogy magyarázod, pedig igazából nem is az. Csak használni kell hozzá a józan ítélőképességünket.

Erre int az ujjával, mintha most nagyon eltaláltam volna, amit mondani akar. – Pontosan! És ugyanez a karakteralkotásoknál!

Összevonom a szemöldököm, és előredőlök a padon. – Gondolod, hogy ezeknek az íróknak nem volt józan ítélőképességük?

Erre elneveti magát. Az egyik metszőfogából hiányzik egy kis darab, ettől egészen sajátos mosolya van. – Nem, dehogy. Én inkább azt feltételezem, hogy nem mertek kockáztatni, Talán attól féltek, hogy az olvasókból hiányzik a józan ítélőképesség.

– Azért ez valahol jogos feltételezés. Sok emberből hiányzik – tárom szét a karom. Adrián erre bólint.

– Igen, de ha mindenkinek meg akarunk felelni, akkor nem fogunk megfelelni senkinek.

– Hm... – mondom, majd ismét hátradőlök. Milyen igaza van! Talán így kellene nekem is írnom! Kijelölni egy irányt, és annak a mentén haladni. Így talán kevesebb olvasóm lesz a végére, de azok sokkal jobban fognak szórakozni. Mert lássuk be, akik most vannak, azok csak okoskodni járnak hozzám, nem azért, mert annyira jó olvasásélményt nyújtok.

– Most min gondolkozol?

– A regényemen – nevetem el magam. Egy kicsit ostoba érzés, mintha úgy kellene elmagyarázni nekem az írás alapjait. Mert úgy tűnik, így is van.

– Senki sem születik úgy, hogy mindent tud. Szerintem jó, hogy van kivel beszélned a témáról, így nem kell egyedül rájönnöd mindenre. Ráadásul, gondolom az, hogy megírták páran, hogy klisés, az nem sok iránymutatást adott.

Erre lassan bólintok. – Igen, azt hiszem, igazad van, most először érzem azt, hogy merre kellene elindulnom.

Felé fordítom a fejem, ő engem néz. Van valami különösen megnyugtató a tekintetében. Valahogy olyan természetes érzés itt ülni mellette, és beszélgetni vele. Mintha nem is pár hete ismerném, hanem évek óta. Az enyémre teszi a kezét, meleg a tenyere, nekem meg összeszorul a gyomrom, ezért inkább elfordulok.

– Szóval, igaza lett Áginak, mégis lett egy zaklatód? – kérdezi, mire visszakapom a fejem.

– Micsoda?

Adrián lágyan elneveti magát. – Azt hiszem, mi ketten nem ugyanazt akarjuk a másiktól.

Erre nagyon sóhajtok, egy pillanatra a szememet is becsukom. – Mégis mire gondolsz? Igazi, őszinte beszélgetéseket, élvezni egymás társaságát? Támaszkodni, és támaszt nyújtani? Mert én ezt akarom. Mégis mikor lett a szexualitás az emberi kapcsolatok csúcsa? Mióta sértő, ha nincsenek valakiről szexuális fantáziáim?

– Nem sértő, de úgy érzem, nagyon szélsőségekben gondolkodsz. Egy szerelmi kapcsolat nem csak a szexről szól, hanem az érintkezésről, az összebújásról, az erős érzelmekről. Ennek a legerősebb megnyilvánulása valóban a szexuális együttlét, de korántsem az a lényege.

Elgondolkodtató, amit mond. Lesütöm a szemem, mert nem tudok értelmes válasszal szolgálni. Nem akarom őt elveszíteni, de nem tudom, hogy szeretnék-e ennél többet. Azt hiszem nem, hiszen eddig sem éreztem. Az lenne az oka, hogy nem tetszik? Ennyire számít a külső?

Adrián nagyot sóhajt mellettem. – Nézd, én megértelek, van, amit nem lehet erőltetni. De azt hiszem, neked is meg kell értened, hogy én valami többet érzek irántad. Eddig azt hittem, hogy nem baj. Hogy a barátságod is elég, de nem volt igazam. Ha te máshogy érzel, akkor talán. – Megakad, mire én ránézek, de ő maga elé mered. – Akkor talán jobb, ha egy ideig nem beszélünk egymással.

Úgy érzem, mintha valami meghasadna bennem. Azt nem lehet! – De. – csak ennyit tudok kinyögni. Azt nem mondhatom, hogy nekem hiányozni fog, amikor világosan kifejtettem, hogy neki rossz ez a helyzet.

– Én sem akarom ezt, de nincs jobb ötletem.