Big city live! (befejezett)

Alex/9

Hallgatom, ahogy a nő sorója azokat a dógokat, amik nem érdekelnek. Hogy hány órát is kellene dógozni a héten, meg hogy mennyi a caffetéria, meg a szabadság (mennyi vóna, amennyi a jogszabályban), és a többi. Közben eszembe jut, milyen izgalmas napom vót ma. Kivasaltam az ingemet, meg szípen felöltöztem felülről, még meg is fé'süködtem kicsit, összébb pakótam mögöttem a szobát, hogy gyönyörűséges szép rendezettnek tünnyék.

Hát e'jött ez a nap, hogy túlestem az interjún is, még megbeszélünk ezt-azt, és tessék, végre lesz rendes tisztességes bejelentett munkahelyem, idehaza végezhető!

– Van még kérdése?

– Igen, a home office lenne számomra a legégetőbb kérdés. Hogy a megbeszé'teknek megfelelően lehet-e állandó távmunkába' végezni a feladatokat?

– Természetesen, ahogyan megállapodtunk. Csupán egyetlen alkalommal szükséges befáradnia, a vezetőség mindenképp szeretne egy személyes interjút megejteni. De ha mindent rendben találnak, már aznap, helyben aláírhatja a belépő papírokat. Tudjuk, hogy Hajdúszovátból igen hosszú az út, ezért igyekeztünk megoldani, hogy csak egyszer keljen bejönnie.

Itt hirtelenjébe' nem tudok mit mondani neki. Mán nem azon lepődök meg, hogy ő otthunra orientál engem, én adtam meg a hivatalos címemet nekik, inkább azzal van a bajom, hogy mégiscsak be kellene mennem hozzájuk.

– Ez probléma? – vonja össze a szemöldökit a nő.

– Nem – mondom. – Nincsen semmi probléma, jó' van hát adják meg, mikorra várnak, aztán majd én meg megyek. – Azt meg mán magamban tartom, hogy vagy nem.

Nincs nekem ingerenciám ezeket az utcákat járni. Egyszerűen nem szeretem, és hirtelenjébe' egyá'talán nem vagyok biztos benne, hogy megér ez ennyi nyíglődést.

Kedvesen e'köszönünk egymástól, osztán az ablakhoz lépek. Elhúzom a függönyt, és csak bámulom a gangot. Lassankint érzem, ahogy valami belső feszültség elhatalmasodik rajtam, ahogy arra gondolok, hogy én kilépek azon az ajtón, lesétálok a lépcsőn, és végül ott lenn az udvaron találom magamat. Egyszeriben azt érzem, hogy nem lennék rá képes. Hogy nem bírnék kimenni az ajtón. A torkom e'szorul a gondolattól is, kiver a víz, a tenyerem meg izzad, mint a ménkű. Aztán csak megrázom magam. Mégis miféle idióta nem bír kimenni egy nyüves ajtón? Tán csak az interjú okozta fe'szűtség. Nincs itt egyébkint semmi baj. Megadják a címet, időpontot, én meg e'megyek. Na, hát e'menni csak e'megyek mán, nem? Vagy hagyom a fenébe', végül jó ez a munka is. Kényelmes, jól fizet, sosem kérik, hogy menjek bárhova is. Osztán különben is, minek kérnek az embertől ilyesmit? Miért jó az nekik,ha én megyek bárhová is? Tán nem is érdemes ilyen kukacos hellyel szóba állni, hát ha mán az se mindegy, hol vagyok, később majd mi lesz nem mindegy?