Big city live! (befejezett)

Anima/2

– Na, jól van, fiúk, nekem mennem kell! – csapok az asztalra, majd fel is tápászkodom onnan. Mennyit ittunk? Három kört nagyjából? Azért rohadt felháborító, hogy milyen kevés piát töltenek ezekbe az üvegekbe, és nem adják ám ingyen! Kész rablás. Felkapom a táskám, majd lépek is ki a lakásból. Érdekes, amióta hazajöttem, nem is jártam a szobámban, így a cipőmmel sem kell bajlódnom.

Elindulok a lépcsőn lefelé. Nem vagyok késésben, de nem árt iparkodni egy kicsit. A hely a belső hét tökéletes túloldalán van, gyalog szoktam menni, mert trolival még talán bonyolultabb lenne. Nem mondom, egy picit a fejembe szállt ez a pár kör Unicum, de majd kimegy, mire odaérek. Egész jó idő lett így délutánra, korábban még kicsit csípős volt. Délelőtt ugyanis végre rászántam magam, és lementem a boltba, így vettem két csomag felvágottat, meg egy fél kiló kenyeret. Mondtam is Petiéknek, mégse mondják, hogy mindig csak belőlük élek. De mit csináljak, ha olyat kurva ritkán jutok el a boltig? Fel kell öltözni, meg le kell menni, a munkában meg be kell baszni, szóval nagyon bonyolult.

A zebrához érve egy kicsit végre megállok. Ez a rohanó élet a világ rákja! Miért kell mindig mindenhova időben odaérni? Hova az istenbe sietünk ennyire? Kell egy kis chill, egy kis kuss, hogy néha élvezzük az életet ahelyett, hogy állandóan csak építenénk, mert akkor meg minek építjük? Nem is bánom, hogy kiszálltam ebből az egész álomkergetésből, mi a fasznak, most komolyan, amikor ez is pont ugyanolyan élet? Így is, úgy is az a kérdés, hogy jut-e oxigén a tüdőmbe, van-e mit ennem, hozzáférek-e tiszta ivóvízhez, télen tudok-e mivel fűteni, aztán ennyi. A többi abszolút részletkérdés. Különben tiszta kibaszás ilyen gyönyörű időt egy pincébe zárva tölteni, de ezzel nem tudok mit csinálni. Sajnos pénz nélkül egyes alapfeltételek nem teljesülnek. Tényleg, ha egyszer nyernék valami lottón, vagy ilyesmin, akkor minden kerek lenne? Talán fel is adok valami szelvényt, vagy veszek ilyen kaparóst. Mondjuk, ha legközelebb eljutok boltba? Áh, hagyjuk a faszba. Ez a baj, hogy annyira rohadtul elfoglalt vagyok, hogy egy lottót nincs alkalmam feladni! Ez az állandó körforgás, hogy menjek dolgozni, aztán keljek fel még dél előtt, aztán készüljek el. Na, ez a gond! Ezek a borzasztóan betáblázott hétköznapok! Ráadásul nekem a hétvége is hétköznap. Hiába, olyan nincs, hogy tökéletes.

A következő sarkon már ott a munkahelyem, már messziről virít a Club7 feliratú tábla. A szél feltámad, langyos, kellemes, a hajamba kap, én pedig csukott szemmel élvezem, hogy végre április van. Aztán lenyomom a kilincset. Elő se szedem a kulcsom, mert tudom, hogy Gábor már úgyis lent van.

Lemegyek a félhomályos lépcsőn, majd végigsétálok a neonfényben úszó kocsmán. A fekete falaknak, és ugyanolyan járólapnak köszönhetően akárhány lámpasor ég, akkor is sötét van. De gondolom, ez is volt a cél, hogy hangulatosabb legyen a bulikhoz. Nekem mondjuk mindegy, milyen a hely, az a lényeg, hogy adjanak fizetést.

Belépek a pult mögé, ahol Gábor szakmunkásdekoltázsával találom szembe magam.

– Helló Gábor segge! – köszöntöm vidáman.

– Ó, helló bébi! – egyenesedik fel. Épp az alsó sort rendezgethette. – Hú, olyat mesélek, megáll az eszed!

– Na! Halljunk végre egy jó sztorit! – mondom, majd felpattanok a pultra.

Gábor erre leül a mellette álló hordóra, ami gondolom, épp arra vár, hogy bekerüljön az előző helyére. – Na, szóval, a múltkor randiztam egy csajjal, egész jó nő, meg minden, erre egyfolytában arról faggat, hogy mennyit keresek, meg hogy hű milyen kocsim van, meg ilyenek. Meg berendelte a legdrágább koktélt, mondom ácsi, ácsi!

– Ezt így mondtad neki? – kérdezem egy elismerő biccentés kíséretében.

– Áh, azért nem – legyint. – Gondoltam, jól van, igyon egyet, annyi még belefér, de mondom, itt azért majd oda kell figyelni!