Big city live! (befejezett)

Zoli/6

Már majdnem vége ennek a pénteknek, még egy Él.tech. óra van hátra, aztán gyakorlatilag semmi dolgom. Elfekszem a padon, tenyeremmel tartom a fejem, miközben komolyan meg kell küzdenem a fülledt melegben azért, hogy ébren maradjak. Körülöttem nyüzsögnek a diákok, a hatalmas termet lassan megtöltik. Mindig nagy az érdeklődés ennél a tárgynál, persze, nem azért, mert annyira lebilincselő, hanem mert olyan könnyen meg lehet bukni belőle, hogy vagy három évfolyam összegyűlik rá. Miután mindenki helyet fogalt, még mindig nem múlik a moraj. Egészen addig megmarad az alapzaj, amíg be nem lép a terembe az előadó. Karakteres női hang tölti meg a termet, se nem mély, se nem magas, éppen kellemes, de erős.

– Üdvözlök mindenkit ezen a koradélutáni órán! – Fiatalnak tűnik, felemelem a fejem, mert kíváncsivá tesz, és ekkor még a lélegzetem is elakad. – Zimonyi Amanda vagyok, a továbbiakban én fogom tartani ezt a tárgyat. Ha ismerősnek találják a nevem, vagy engem, az nem csoda, hiszen az félév elején már egyszer bemutatkoztam, illetve a kiküldött tantárgytematikában is láthatták, hogy ezt a tananyagrészt én fogom önöknek előadni.

Megdörzsölöm a szemem, aztán meresztgetve bámulok a tanárra. Hogyan lehetséges ez?

– Azok kedvéért, akik valamiért már nem emlékeznek a félév első órájára, röviden ismét bemutatkoznék. Tanársegédként dolgozom az intézményben, jelenleg a doktori disszertációmat írom, és ha minden jól megy, a következő félévben kerül sor a védésemre. Mivel ez a témakör épp az én kutatási területem, ezért úgy látták a legjobbnak, ha mostantól én tartom meg ezt a tantárgyrészt. A követelmények változatlanok, ugyanúgy egy vizsga lesz a három modulból, és mind a három részből kapnak majd beugró kérdéseket. Aki a beugró kérdéseken nem felel meg, az automatikusan megbukott, nincs lehetősége tételt húzni. – Itt zavartan elmosolyodik. – De ezt a rendszert a legtöbben már jól ismerik.

Próbálok visszaemlékezni rá, de arra jutok, hogy a burgerezőben láttam először. Óvatosan megnyitom a laptopom, és az e-mailek között kikeresem a tantárgytematikát. Valóban ott a neve az utolsó blokk mellett. Jobban oda kellene figyelnem a tanáraim nevére?

Megjelenik előttem, ahogy hátrafordul, és kacér mosollyal megjegyzi: „Nem olyan nagy ez a város, meg foglak találni." Tehát ő tudta, hogy engem tanít? De honnan? Ó, persze! Hiszen én magam mondtam, hogy építészmérnök vagyok!

Várjunk! De ebből hogy derült ki számára? Ez nem is végzős tárgy. Azért nem törvényszerű, hogy mindenki az utolsó évig tolja el. Akárhogy töröm a fejem, nem jövök rá. Üveges tekintettel ülök, próbálom minden emlékem összeszedni, amikor beugrik a házibuli, és Lilla. Akkor is láttam, ott volt. Talán Lilla mondta neki?

Ne bírom ki, ráírok Lillára.

>mrz< szia, te mondtad Amandának, hogy most járok éltech II-re?

>purpledream< Azt sem tudom, hogy az micsoda.

>purpledream< Amúgy, mikor találkoztál Amandával?

Tehát nem tőle tudja. De akkor honnan? Lehetséges, hogy ő kereste ki a nevemet? Lilla elmondhatta, hogy hívnak. De miért tett volna ilyet? Mit érdekel egy doktoranduszt egy nyavalyás Bsc hallgató?

Egész órán ezen gondolkozom, de mikor Amanda befejezi az órát, úgy döntök, a legegyszerűbb, ha beszélek vele. Leszaladok az előadóterem lépcsőjén. A nő épp a vállára dobja a táskáját, és megfordul, hogy kimenjen a teremből.

– Amanda!

Megtorpan, lassan megfordul, majd rám mered azokkal a gyönyörű kék szemeivel. Kissé zavartan elmosolyodik. – Csak nem megismersz engem?

– Persze, hogy megismerlek!

– Hát jó, igaz, már kétszer nem sikerült.

– Most őszintén, te minden tanár arcát megjegyzed elsőre?

Karbafonja a kezét a mellkasa előtt, majd felvonja a szemöldökét. – A bulitokon is találkoztunk, csak faképnél hagytál.

– Igen, mert rám írt a... – csattannék fel, de elharapom a mondatot. A derekamra támaszkodok – Annyian voltak azon a házibulin!

Lágyan elmosolyodik, majd oldalra biccenti a fejét. – Zoli, te egy nagyon aranyos srácnak tűnsz. Sőt, Lilla elmondása alapján az is vagy, de lássuk be, te csak akkor veszel észre egy nőt, ha potenciális dugópartnert látsz benne. Ha ez a lehetőség nem áll fenn, akkor keresztülnézel a nőkön, ez a helyzet.

Dühösen horkantok. – Óh, igazán? Ezt ennyiből le is szűrted?

– Miért, talán nem így van?

Dühösen felciccenek, leengedem a karom. – Hát ez! – mondom, miközben a kezem ismét visszateszem a derekamra, majd megrázom a fejem.

– Ezt vegyem igennek?

– Nem! Egyáltalán nem így van!

– Oké! – vonja meg a vállát, majd hátatfordít nekem.

– Várj!

Ismét megfordul, és csak néz.

– Nem szeretnél valamikor meginni egy kávét?

– Szeretnél megismerni, vagy attól félsz, hogy most úgy megharagudtam, hogy megint bukni fogod ezt a tárgyat?

Nem bírom tovább hallgatni a lekezelő stílusát.

– Na jó, tudod mit? Inkább hagyjuk az egészet! Az, hogy már eleve eldöntötted, hogy én előítéletes vagyok a nőkkel, az tudod mi? Előítélet! Velem ellentétben neked bőven vannak!

Most én fordulok meg. Miközben megyek a lépcső felé, akkor veszem észre, hogy néhány hallgató bent maradt megnézni a műsort. – Ti meg mi a fenét bámultok? – rivallok rájuk. A szemem sarkából látom, hogy Amanda közben már kiment a tanári ajtón. Eltűnök én is, nem akarok megint összefutni vele, amikor feljön bezárni a hallgatói bejáratot. Nem is tudom, mi esik rosszabbul: az előítéletessége, vagy az, hogy van abban valami, amit mond, de borzasztóan sarkít. Ugyanúgy nem jegyzem meg a férfiakat sem, nyilván mindenki azokra az emberekre figyel, akik felkeltik az érdeklődését. Talán ő mindenkit felismer, akit valaha látott? Emiatt azt hiszem, erős túlzás egy hímsoviniszta, felületes alaknak beállítania. Csak mert kétszer nem ismertem meg!