Big city live! (befejezett)

Zoli/4

Nem indult rossznak a buli. Karesszel iszogattunk, de hamar talált magának partnert. Ezután Lilláékhoz csatlakoztam. Aztán megtörtént a csoda, még most sem hiszem el. Rám írt az a nő, akivel múlt hét pénteken randevúztunk, amelyiknek gyereke van. Azt hittem, csak kihasznál, Karesz érvei elég racionálisnak tűntek, de most írt egy üzenetet.

„Szia! Nagyon bánt, hogy nem kerestél, mert én úgy éreztem, tényleg alakul valami köztünk. Normális esetben csak annyit írnék, hogy rohadj meg, de rólad nem tudom elhinni, hogy olyan vagy, mint a többi. Ugye csak valami közbejött?"

Ezután hívtam fel, és ezután javasolta, hogy ugorjak fel hozzá. Így most szedem a lépcsőket lefelé. Kifordulok a kapun, és már az utcán is vagyok. Lent azonban ismerős arcokba futok. Egy hegyomlásnyi szakállas fráter, és egy nyüzüge mamlasz, aki úgy bámulja maga előtt az aszfaltot, hogy félő, talán sírva is fog fakadni.

– Jó estét, ti tőlünk jöttök, nem igaz? – üdvözlöm őket. A nagyobb erre vékonyra húzza a szemét, majd lassan bólint.

– Szerintem igen, te vagy Anima lakótársa, Zoli, ugye?

Ahogy megszólal, beugrik, hogy találkoztam már vele azelőtt.

– Igen, te meg Gábor, ha jól tudom, a munkatársa.

– Ja, ja! – Erre már vigyorra rándul a szája, majd egyből a kezét nyújtja felém, amit én fogadok.

– Te vagy az a munkatársa, akinek mindig valami csajozós története van? Rólad már sokat hallottam – kapja fel a kistermetű a fejét.

– Mivel a többinek csak pasizós története van – nevet Gábor. – De te is ismerős vagy ám – nyújtja ki az ujját –, jártál már nálunk, nem? Az egyik lakótárs palija vagy, annak a nagyon laza stílusú, kicsit teltebb.

– Luca, és az exe vagyok. – Válasza után mélyet sóhajt.

– Ja igen, hallottam róla. Sajnálom – szólok közbe – egyébként mi is találkoztunk már. Zalán, ugye?

– Igen, Zalán. Valóban összefutottunk már.

– Na, fiúk – csapja össze Gábor a tenyerét –, ha ilyen jól összehozott minket az este, én azt mondom, mehetnénk egy taxival is. Mit szóltok? Ki merre tart? – Kérdése közben Gábor idegesen himbálja a karját, miközben egyik lábáról a másikra áll.

– Kelenföld. Azt hiszem, megyek haza.

– Én is arra, egy nőhöz igyekszem.

– Na, ez nagyszerű, mert én meg a Móriczra tartok, szintén csibézek, szóval sokat spórolnánk, ha közösbe rendelnénk ide egy taxist. – közben már nyomkodja is a telefonját. – Amúgy jó buli volt ez, lehetne gyakrabban is, akkor nem állnánk ilyen kukán egymás mellett.

– Azt hiszem – mosolygok. Ezután percekig nem szólalunk meg. Az utca meglepően kihalt, se egy kutyasétáltató, se egy csapat eltévedt brit turista nem zavarja meg a hallgatásunkat.

– Látom, azért jóban maradtatok Lucával, ha a szakítás ellenére elhívott. – jegyzem meg, de azonnal meg is bánom.

– Nem egészen. Említette, hogy tartotok ilyen bulit, én meg azért jöttem, hogy megpróbáljam vele megbeszélni a dolgokat, de úgy tűnt, ő már továbblépett.

– Tovább? Miről beszélsz? Hogy? – teszem fel értetlenkedő kérdéseimet. Kellemetlenül soká áll össze a kép, hogy Anima elhozta Dinát is. – Csak nem? – csúszik ki a számon.

– Miért? Te tudtál róla, hogy ő erre... – Elharapja a mondat végét, gondolom nem meri befejezni.

– Sajnálom.