Big city live! (befejezett)

Luca/10

Anyával a konyhában teázunk. Be kell, valljam, amennyire hideg zuhanyként ért, hogy itt van, most annyira örülök neki. Mióta Peti mesélt neki az ötletéről, azóta más témája sincs. Még a számaimat is meghallgatta, és állítása szerint tetszettek neki. Este csináltunk néhány közös szelfit is. Egyedül az zavar, hogy Dinával csak írni tudtunk egymásnak.

– Olyanon nem gondolkodtál, hogy egy régi számot átírj? – A bögréje csak úgy koppan az asztalon, ahogy hirtelen leteszi.

– Hogy átírjak?

– Szokott ilyen menni a rádióban. Csak mert ha csupa ismeretlen számot írsz, nagyon fel tudja dobni, ha ismerős dallamokat csempészel közé. Tehetsz bele ilyen rappelős részt, amilyeneket a sajátodba, olyat is szoktak a rádióban.

Felvonom a szemöldököm. Furcsa, de nem hangzik hülyeségnek. – Majd gondolkodom rajta. Jó ötletnek tűnik!

– Jut eszembe! Azt nem is meséltem, hogy Kata összejött egy zenésszel! – Kata az unokatestvérem, aki durván vallásos.

– Na, nem mondod!

Megszólal a csengő, de mivel nem várok senkit, nem foglalkozom vele.

– Nem nyitod ki? – kérdezi anya.

– Biztos Alex pizzája. Nem az én dolgom – vonom meg a vállam. – Szóval egy zenésszel. Valami egyházi?

Anyám szemöldöke a homlokáig szalad. – Na épp ez az, hogy nem! Rock zenésszel!

– Rock zenésszel?

Ekkor Alex ront ki a szobájából. – Tán süketek vagytok? – kérdésére nem vár választ, csak felkapja a kaputelefont. – Ó, hogy szomorodná' meg! – mondja, aztán rátenyerel a nyitógombra. – Igazán bódoggá tesz, hogy mán a lakájod is lehetek! – Azzal sarkon fordul, és bevágja az ajtót.

Mi anyámmal csak nézünk egymásra.

– Hát belé meg mi ütött?

– Fogalmam sincs! – mondom, aztán egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. – És mit szólt ehhez Kata anyja?

– Ó, az igazán mókás volt! Az történt, hogy... – de ezt sajnos már nem tudhatom meg, mert valaki kopog az ajtón. Mivel Alex elég durcis hangulatában van, inkább kinyitom.

Zalán áll a küszöbön.

Összevonom a szemöldököm. Semmit sem értek. – Zalán? Te mit keresel itt?

Zalán széles vigyorral az arcán belép a lakásba. – Jaj, csókolom! Itt teszik lenni? Micsoda szerencsés véletlen!

– Szervusz Zalán! – ölelik meg egymást röviden. – De rég láttalak!

– Honnan tudtad? – kérdezem összehúzott szemmel.

Zalán előkapja a telefonját, majd egy kicsit nyomkodja. – Hát innen! – mutat felém egy Facebook képet. Úgy tűnik, anyám kiposztolta este az egyik fotót. – Na és, hogy hogy itt tetszik lenni? Csak nem jött meglátogatni az új menyét?

Anyám szeme erre felcsillan, miközben felém kapja a fejét. – Van új vejem? – úgy tűnik, félreértette, ettől függetlenül az én gyomrom már előre összeugrik.

– Zalán, nem szeretnél lelépni a náthásba? Szerintem itt rohadtul senki sem kivi rád!

De Zalán mintha meg se hallana. – Nem veje, Zsuzsa néni, menye! Luca nem is mesélte, hogy milyen aranyos barátnője van?

Erre anyám arcáról már eltűnik a mosoly. Ismét rám néz, a homlokát ráncolja. – Miről beszél?

Én összeszorított ajkakkal nézek hol az egyikre, hol a másikra. – Semmiről. Haragszik rám, hogy nem fogadtam vissza, ezért összehazudozik mindenfélét.

– Zalán... – mondja, de Zalán ismét közbeszól.

– Nézze csak! Ő a szerencsés! – oldalról látom, hogy Dina Facebook profilját mutogatja. – De tessék csak elkérni Luca telefonját, ha nekem nem hisz!

– Jól van Zalán, most már eleget hazudoztál, szerintem húzzál haza! – lökdösöm az ajtó felé, de anyám hangja megállít.

– Mutasd a telefonodat kislányom!

– Mi? – kapom oda a fejem.

– A telefonodat! – tartja a kezét.

– Dehogy mutatom!

– Na, én megyek is, nem zavarom ezt a kedves anya-lánya pillanatot! – mondja vigyorogva Zalán. Mire megszólalnék, már kint is van a gangon. Nem is érdekel, hadd menjen, inkább bevágom utána az ajtót.

– Rendben! – sziszegi anyám. – Úgy tűnik sok neked ez a nagy önálló élet!

– Most neked mi bajod van? Idejön ez a félőrült, össze-vissza hazudozik, te meg neki hiszel?

– Akkor meg miért nem láthatom a telefonodat? – kiabál.

– Mert az enyém! Semmi közöd hozzá! Magadtól is hinned kellene nekem!

– Pedig ahol titkolózás van, ott megrendül a bizalom. – Erre vesz egy nehéz levegőt. – Nagyon szimpatikusak a lakótársaid, de azt hiszem, te még túl fiatal vagy egy ilyen albérlethez. Jobb lenne átjelentkezned egy katolikus kollégiumba.

Kitör belőlem a nevetés. – Tessék?

– Sajnálom kislányom.

– Nem fogok.

Anyám erre elkerekedett szemekkel rám néz. – Hogyan?

– Saját keresetem van, saját magam tartom fel. Mégis mivel tudsz még zsarolni? – és abban a pillanatban, ahogy ezt kimondom, rájövök, hogy igazam van. Feloldom a telefonomon a billentyűzárat. – Tudod mit, tessék! – dobom elé a telefonomat. – Azt csinálsz, amit akarsz, ahogy én is. Önálló, felnőtt ember vagyok.

– Már hogy lennél felnőtt? – horkan fel anyám.

– Mert, te hogy definiálod a felnőtt létet? – fonom keresztbe a karom. – Képes vagyok fenntartani magam, nem függök senkitől.

– De ilyen ostobaságokat csinálsz!

– Mint? Mint hogy összejövök azzal, akit szeretek?

Anyám erre csak megrázza a fejét.

– Akkor legyél olyan, mint a többi, aki kitagadja a meleg gyerekét, engem nem érdekel. Nem fogok hazugságban élni, épp elég volt ez a pár hét. Ha itt nem hagysz békén, hát találok egy másik albérletet, aminek nem tudod a címét. Jó így?

– Ostobaságokat hordasz össze!

– Menj haza anya, gondold át, és ha jutottál valamire, akkor hívj fel!

Erre anyám összeszorítja az ajkát, majd felpattan. – Megyek is! – berombol a szobámba, gondolom, pakolni. Az én gyomromban meg kezd oldani a feszültség. Mintha először látnám a kiutat ebből az egészből.