Big city live! (befejezett)

Luca/5

Igen nehezemre esett felkelni, de csak sikerült. Ennek örömére kimegyek egy gyors kávéra, aztán irány a munka. Kint ül a szokásos négyes.

– Halika, jó reggelt nektek! Hogy, s mint vagyunk? – üdvözlöm őket, és választ sem várva hátat fordítok, hogy kitöltsem a kávém.

– No lám, no lám, Luca! Ezt én is kérdezhetném. – Peti olyan sejtelmesen néz rám, nem tudom hova rakni.

– Mert? Mire gondolsz?

– Mi volt tegnap Dinával?

– Hát – torpanok meg –, mit láttál?

– Azt, hogy igen közel kerültetek egymáshoz.

Idétlenül nevetgélek, hisz mi mást is lehet egy ilyesmire reagálni.

– Az volt, valóban.

– És most mi a helyzet? Akkor mostantól te vele – elhallgat, próbálja befejezni a mondatot, én meg türelmesen várakozva kortyolom a kávém – leszel? – fejezi be bizonytalanul.

Kedvesen elmosolyodom, majd megszólalok: – Ne haragudj, de ehhez neked semmi közöd.

Peti szája lebiggyed. – Aha, értem – mondja. Pont elcsípem Anima diadalittas tekintetét, amivel Petit bámulja. Azt hiszem, most fasírtban vannak, vagy valami, nem tudom, nem volt alkalmam Animával beszélni azóta, de náluk ez igen gyakori jelenség, úgyhogy annyira nem izgat. Lehajtom a kávém, és indulok is tovább.

– Pápás fiúk, lányok, további kellemes szombatot nektek!

Az ajtón kilépve azonnal megszólal a mobilom. Látom, hogy anyám keres.

– Szia, visszajeleztek már a nőgyógyászatról? – Basszus, nem pont most akartam lezavarni egy ilyen beszélgetést, de jobb túlesni rajta.

– Igen – mondom halálos hangulatot adva a hangomnak. –, most akartalak hívni, egy perce köszöntem el az orvostól.

– Na, és mit mondott? – A hangja borzasztóan feszült. Fel sem tűnik neki, hogy szombat van. Vajon mit gondol, magánorvoshoz járok?

– Sajnos rossz hírt kellett közölniük.

– Hogy?

– Anya. – Így kezdem. Egy éles anya megszólítással. Így lépek be a hazugságok erdejébe. Így próbálom végre lerázni magamról az állandó nyaggatásokat, noszogatásokat, aggodalmaskodásokat. – Nekem nem lehet gyerekem – zárom rövidre.

Beton nehézségű csend ereszkedik közénk. Olyan igazán súlyos. Az a fajta, ami képes, és agyon is nyomja az embert.

– Nem? – szólal meg végül.

– Nem.

– Ó, kincsem. Ez biztos az a sok felfázás.

– Anya! – torkollom le. Nem azért hazudtam ekkorát, hogy most meg ezen lovagoljunk.

– Ne haragudj. Pihenj le egy kicsit. Ez most nagyon nehéz időszak lehet számodra. Szeretnéd, hogy elmenjek érted?

Egy pillanatra még a lélegzetem is elakad. Hát, az aztán szupi jó lenne, ha egyszer csak betoppanna, és felforgatná az egyébként is nyugtalan életemet!

– Nem köszönöm. Azt hiszem, jót tesz nekem, ha az iskolára, és a munkára koncentrálok.

– Ezt csak te tudhatod igazán.

Ez a mondata szíven üt. Csak én tudhatom igazán. Még soha nem hallottam ilyet tőle. Eddig mindig mindent csak ő tudhatott igazán, most azonban van valami, amit csak én tudhatok. Lehet, ha az embernek semmije sem marad önálló, élete minden apró mozzanatába belekönyököl valaki, egy apró dolgot mégis megtarthat magának. A saját gyászának átélését. Abban dönthet egyedül. Keserves élete lehet annak, akinek még ebbe is beleszólnak.

Leteszem a telefont, de nem mozdulok azonnal. Fázik a vállam. Ekkor döbbenek rá, hogy a lépcsőház falának dőlve állok már egy ideje. Foltokban szűrődik be a napfény, szétpacsmagol a falon. A borostyánokat, hajnalkákat nézem. Néma tanúi voltak az iménti hazugságomnak. Visszagondolok erre az egész eseménysorozatra, és egy pillanatra úgy érzem, valóban megtörtént a vizsgálat, és nekem valóban nem lehet gyerekem. Megkönnyebbülést érzek. Egy valódi, legördülő, súlyos sziklatömböt. Egy kötelezettséget, amitől most végre megszabadultam. Ez az elvárás már nem él velem szemben.