Big city live! (befejezett)

Alex/3

Nem megy a program. Akárhogy próbálgatom, nem bír lefordulni. Pedig igazán haladhatnánk mán, mert vóna itt egy határidő, amit kéne tudni tartani. Mán ki van a tököm is vele, hogy az istennek nem találom, hol is lett e'baszva, a napok meg csak peregnek, peregnek elfele.

A skype csengőhangja úgy tör ki a hangfalból, hogy mindjá' én fordulok lefele a székemből ijedtemben. Elfen hív.

– No pi a pálya, öreg?

– Lenne kedved ma kirándulni?

Az igen, az mán kérdés. Természetesen, nem a természetjáráshoz jött meg így a kedve.

– Oszt hogyan?

– Van egy ismerősöm, ráadásul pizzafutár. Visz neked egy kis ebédet. Anger benne van.

Mán egy kissé mondjuk kezdem unni ezt az egyoldalú táplálkozást, de ezt a pizzát mégis csak kár vóna kihagyni.

– Jól van, kügye, oszt akkor csapunk egy görbe estet. – Persze, lenne dógom bőven, de ebben a pillanatban úgy érzem, tényleg rám férne, hogy egy kicsit itt hagyjam ezt a világot és átlépjek egy másikba.

– Na, ez a helyes hozzáállás! Legyél végig online, megbeszéljük, ki mit él át.

– Jó' hangzik, jó' hangzik!

– Addig meg gyere instára!

Ez az ember a fejembe láthat, azt hiszem. Belépek a W.O.W.-ba, jó hangulatban gyilkoljuk az ellenfelet, egész a csengő megszólalásáig háborúzunk.

– Nekem megjött a pizzám komák! – azzal fel is tápászkodom. Nagyon régóta kíváncsian várok mán egy ilyen élményt. Még eddig nem állt módomban kipróbálni, pedig azt mondják igazán feledhetetlen. Kilépek a konyhába', beengedem a pizzást. Egy perc múlva mán fel is ér, de többedmagával érkezik. Az a babaképű legény áll mellette, amelyik a kövér csajhoz tartozik. Mán kezdene is bele, hogy ő Lucához érkezett, de gyorsan leállítom, miközben fizetek a pizzásnak.

– Mindjár' szólok neki, ne aggódjál! Addig ülj meg itt a seggeden szípen, egyszerre csak egy dógot tudok intézni.

Ej, mán az idejit se tudom, mikó fizettem utoljára kézpénzzel. Ritka kincs ám, mert ha e'fogy, a faszom se fog szerezni. Szerencsére majd' mindenhun lehet kártyával fizetni, így ilyen felesleges fecnikre nekem rendszerint nincs szükségem. No de ez a futár most azé' elég különleges. Ritka privilégiumokat is élvezhet nálam, mint például a kézpénzes számlarendezés. Elköszönök tőle, aztán megyek, beszólok a papírhuszár menyecskéjének. Érdekes, bent van az összes jány. A bamba, a rumlis, meg a dagadt is. Ezek ilyen jóba' lennének? Nem hittem vóna. Mindegy, engem osztán nem érdekel ki kivel hányadán, van nekem mára programom, nem is akármilyen!

Visszamegyek a szobámba'. A monitoron látom, hogy a többiek is felkészültek egy jó kis kirándulásra.

– Uraim! Akkor találkozunk odaát! – mondja Elfen, majd úgy tartjuk fel a körömnyi itatós fecniket, mintha legalábbis koccintani készülnénk.

Oszt nem történik semmi. De semmi az égegyatta világon. Játszunk, e'vagyunk. Mán egy fél órája semmi hatása. Azt hiszem, kezdhetek fáradni, mert foltokat látok, egy kicsit felállok, mikor Elfen közbeszól.

– Ti is látjátok a geometriai formákat?

– Micsudákat?

– A formákat! Gömbök, rombuszok, mindenféle alakzatok úszkálnak nálam.

– Most hogy mondod, én is látom! – szól közbe Anger

Én meg csak bámészkodom, tátott szájjal figyelek meg mindent, nézek fel a magas plafonra. Nem is fáradt vótam, tán inkább eddig is ezeket a figurákat vizualizálhattam, csak fe' se tűnt.

– Én is látom! – Elfen és Anger röhögnek a közbevetésemen, még a szemüket is összehúzzák hozzá, nem is értem, hogy látnak ki rajta. – Lépjünk ki, mer' ki tudja mi lesz itt még máma, valamit mellényomunk, nem örülnénk neki hónap.

– Jó, akkor váltsunk át skypra!

Mindenki örül ennek a helyes meglátásnak, én a magam részéről zárolom is az egész gépet, így csak a skyp fut a háttérben, semmi máshoz nem férek hozzá. Amint ezzel végzek, körbenézek újra a szobámban. Olyan szípek azok a lebegő formák, e' bírnám figyelni egész nap. A szoba formája azonban megváltozott. Nem tudom hogyan tőrtént, de megváltozott, a plafon mán vagy nyóc méter magason van, ha nem több, alig látom a lámpát is. Ettől a szoba is sötétebb lett. Fe'nyúlik mint valami furcsa torony, a galéria meg követi, még meg is görbül, olyan magasra szökik fe'. Kimegyek inkább mosdóba' attó' félek, e'felejtem, oszt annak igazán csunya víge lenne, oszt azé' nem kívánnám magamnak egy másnapi felébredés mellé.

Kilépve a konyhába még színesebbre fordul a világ. A nappali fény vakító, a tér hatalmas. Mintha' valami csarnokba' sétálnék, a falak olyan messzire vannak tőlem, hogy talán biciklivel is sokáig tartana átjutni az étkezőn. Nekem meg csak e' kéne jutnom addig a wc-ig. Hosszas séta után érek csak oda. Még jó, hogy ilyen jó'nevelt vagyok, különben mán biztos becsórgattam vóna. A szűk wc-nek mintha még magasabban lenne a plafonja, tán az égbe nyúlik. Ahogy ezt végiggondolom, mán látom is, hogy a csempékből meg felhők lettek. És mán nem is csempék. Kék kis rajzolt fe'hőcskék úszkálnak körbe. Valahányszor hozzányú'nék egyhez, az visszalapul szépen a helyire. Varázslatos!

Baszd meg, lehugyoztam a budit! No semmi baj, mindjá' letörlöm. Hű, de puha wc papír van ideben'! Mint valami plüss, most ezze' takarítsak hugyot? Há de nincs más.

Jó' van, megyek is vissza, mer' itten mán semmi sem olyan, mint a megszokott.

Most látom csak, négyen vannak a konyhába. A tisztaságmániás, aki most mintha szoborból lenne, egész szürke, egész merev. A szakács, az meg egy fekete folt, mint egy árny, tán ott sincsen igazán, csak a helye, ami úgy odatartozik, az ember odaképzeli, ha van, ha nincs. Ott ül a kis kétcopfos jány is, mán biztos hogy ő az, az imént még egy nagy halom óriási virág vót a helyin, de lassanként, mint a hibás kép, pixelenként előpergett az ő arca. Mellette meg... űűű, de rusnya teremtés ül mellette, ez a rumlis jány kell, legyen. Most végre a valódi személyiségét látom, mert ami vizuálisan megjelenik egy hétköznap, az köszönő viszonyba sincs azzal, hogyan tud káromkodni, meg károgni ez a boszorkány. Megyek is vissza a szobámba, nem vagyok én ezekre kíváncsi.