Big city live! (befejezett)

Anima/14

Már csak ketten maradtunk a konyhában. Luca a hír után bement a szobájába, majd kis idő múlva elmentek valahova Dinával, Peti pedig elugrott boltba.

– No, akkor én a kedves kis türelmedet kérem, de nekem itt most hamarosan e' kellene indulnom egy állásinterjúra, úgyhogy felkapok valami ahhoz illendő hacukát.

Elő is veszem a telefonom, hogy egy kicsit böngésszek a Facebookon, amikor Lilla lép be a lakásba. Az arcán levakarhatatlan mosoly, csak úgy ragyog.

– Veled meg mi történt? És amúgy hova siettél?

Lilla nem válaszol azonnal, lassan kihúzza az egyik széket, majd ledobja magát. – Összejöttünk Adriánnal.

A szemöldököm a hajamig szalad. – Mi? De hogy, hogy? Azt hittem, hogy ő neked nem... – elharapom inkább a mondat végét.

– Én is azt hittem – biccent ugyanolyan bárgyú mosollyal az arcán. – De nagyon hiányzott, és azt vettem észre, hogy folyamatosan csak rá gondolok. Szóval úgy néz ki, valamikor beleszerettem.

– Na, akkor meg mesélj, hogy történt?

– Elhívtam a Margitszigetre, ahol megcsókoltam.

– Te csókoltad meg őt? – vigyorgok. – Nem néztem volna ki belőled.

– Igen, az a vicces, hogy én sem magamból – kuncog. – De meg kellett tudnom, hogy tényleg érzek-e iránta valamit, és erre ez volt a legjobb mód.

– Na és?

Egy pillanatra lehunyja a szemét, a mosolya kiszélesedik. – Jaj, nagyon jó volt! Ott állni vele abban a viharos szélben, ugyanott, ahol először találkoztunk! Utána beültünk a Mekibe, de nem maradtunk sokáig, mert még dolgoznia kellett.

– Látod, nem minden szerelem érkezik meg első látásra!

– Igen! Ez benne a furcsa, hogy én mindig azt hittem, hogy az érzelmeknek egyből kell jönniük, hogy azok egyből leveszik az embert a lábáról, és úgy tűnik tévedtem. Vannak lassabban felépülő szerelmek is.

– Akkor nem csak egy kapcsolatot nyertél, hanem írói tapasztalatot is?

Lilla erre felnevet. – Ahogy mondod!

– No, hát tégedet is látni ezen a mozgalmas napon?

Lilla, ahogy meglátja lakótársunkat, csodálkozva a homlokát ráncolja. – Szia Alex!

– Összejött Adriánnal. – Közlöm az öltönyben feszítő Alexel az új fejleményeket.

– Igazán? Összegyütté a cigánygyerekke'? No, hát akkó mégsem rablógyilkos, feleslegesen aggodalmaskodott ez itt e!

– Te meg mitől vagy ilyen csinos? – érdeklődik Lilla.

– Éppen állásinterjúra igyekszem, csak még nem indultam neki egészen, de majd... – itt megáll, egy túl hirtelen mozdulattal megigazítja magán az öltönyt. – mindjá'.

A rövid ideig beálló csendet Alex töri meg. – Osztán mit gondótok ti errő' a kőtözésrő'? Nézegettetek mán valamit?

– Hogy micsoda? – néz hol az egyikünkre, hol a másikunkra Lilla.

– Egy pillanat, és jövök. Alex, addig elmesélhetnéd, mi történt.

Felpattanok, és bemegyek a szobámba. Leszedem magamról az otthonülős göncöt, és magamra kapkodok ruhákat a földről. Úgy sietek, ahogy csak tudok, közben folyton kiesik minden a kezemből. Miért mindig akkor bénázunk, amikor igazán igyekezni kellene? A hajamat hátrasimítom, így elöl nagyjából oké, hátul meg egy kurva nagy gubancos konty. Jó lesz.

Ahogy visszaérek a konyhába, Lilla elképedve bámul rám. – Ez komoly? De akkor most mi lesz?

– Hát igen, ez egy jó kérdés. De ha nem baj, ezt majd később megbeszéljük. Most mennem kell. Alex, neked is.

– Menjé csak, én majd mindgyá' indulok.

– Alex! – szólok rá erősen, amire kerek szemekkel bámul rám. – Csak állj fel a székből!

Lassan feltápászkodik. – Ha mán ilyen szépen kérsz!

– Karolj belém!

– Neeeem, tudom ám hogy miket tervezel! – nevetgél.

– Csak karolj belém, nem nagy kérés!

Vonakodva, de eleget tesz nekem. Az ajtóhoz sétálunk, amit kinyitok, de ő ekkor ismét megakad. – Á, nem jó, bennhagytam a pénztárcám, osztán anélkül meg mégse vóna az igazi.

– Ott van a zsebedben. Gyere, csak kilépünk, megnézzük a gangot!