𝐈𝐟 𝐘𝐨𝐮 𝐖𝐚𝐧𝐭 𝐋𝐨𝐯𝐞 /𝐷𝑎𝑛𝑖𝑒𝑙 𝑅𝑖𝑐𝑐𝑖𝑎𝑟𝑑𝑜/ ¹

𝐶 ℎ 𝑎 𝑝 𝑡 𝑒 𝑟 ~ 47

𝑂𝑙𝑖𝑣𝑖𝑎 𝐻𝑜𝑐𝑘𝑦

Imolaba érve egy mosolyt magamra erőltetve léptem be a csapat garázsba. Mindenki sürgött forgott, ezért nem sokan vettek észre, de az akit kerülni akartam természetes észre vett és villámokat szóró tekintettel indult meg felém.

- Te most velem jössz. - fogta meg a karom határozottan, majd jobbra húzott.

- Lassabban. - szóltam rá, mire vissza vett a tempóból.

- Azt hiszem tartozol nekem egy magyarázattal. - fordult felém karba tett kézzel, miután beléptünk egy kis helységbe.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet ezt itt megbeszélni. - motyogtam, mire kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Napok óta kerülsz minket! Sőt lassan több, mint egy hete! Szerinted tényleg nem a legjobb ötlet itt megbeszélni?! - akadt ki jogosan. A szemeimet lesütve kezdtem piszkálni a körmeim.

- Én nem tudok ezzel szembe nézni. - mondtam egy gombóccal a torkomban.

- És jobba, ha bezárkózol és elkerülsz mindenkit? - húzta fel a szemöldökét idegesen.

- Nem, de nem tudom. - ráztam a fejem kétségbe esetten. - Nem tudom. - könnyeztem be, ahogy visszagondoltam az eseményekre.

***

- Még mindig nem nyitod ki? - ölelte át a derekam Daniel, pár nappal a Portugál Nagydíj előtt. Lassan több, mint egy hete, hogy nálam van a sárga mappa, de még mindig nem mertem vele szembe nézni.

- Nem merem.

- Mitől félsz pontosan Kicsim? - fordított magával szembe.

- Nem tudom. Nem akarom elrontani azt, ami most van és félek, hogyha kinyitnám azzal megtenném. Tudom, hogy egész életemben erre vártam Dan, de most, hogy itt van nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom. - csuklott el a hangom.

- Nem siettelek semmiben sem. Mit szólnál, ha csinálnánk egy pro és contra listát. Ha a prora jön ki több akkor kinyitjuk együtt, de ha a contrara akkor elrakjuk a bőröndöd mélyére és megpróbáljuk elfelejteni.

- Oké, legyen.

- Na akkor sorold a prokat. - hozott egy papírt, majd leülve a kis asztalhoz kíváncsian nézett rám.

- Megismerhetném az igazi szüleim, lehet, hogy minden kérdésemre választ kapnék tőlük, kiderülne az igazság, és nem tudom minden valóságos lenne akkor és tiszta. - sóhajtottam.

- Contrak? - kérdezte egy vonalat húzva a lapon.

- Ha olyat olvasnék, ami nem tetszik mindenre rá nyomná a bélyeget, lehet, ha megismerném őket, olyan választ adnak, amire jobb, ha soha nem is gondoltam volna és ami a legrosszabb lenne az egészben, ha elküldenének vagy nem fogadnának. Csak félek. - temettem a kezemet az arcomba.

- Szépen összehoztad, hogy egyenlőre jöjjön ki a kettő. - nevetett fel idegesen.

- Nagyszerű. - motyogtam már-már könnyezve.

- Figyelj Liv, nem muszáj ezt. Senki sem kötelez rá, oké? - guggolt le elém.

- Miért? Miért van az, hogy éveken át már betegesen akartam tudni, de most meg, hogy itt a válasz rettegek kinyitni? - folytak le a könnycseppjeim.

- Ez egy természetes emberi reakció. Mindenki így reagálna rá. - simogatta a combom. - Mit csináljunk? - kérdezte és tudtam, hogy most kell eldöntenem.

- Nyissuk ki. - suttogtam. - De kérlek, bármi is van benne ne menj el, mármint ne hagyj most magamra. - kaptam el a kezét.

- Ha könyörögtél volna sem mentem volna el Livi. Hülye lennék most téged magadra hagyni ebben a helyzetben. Bármi van támogatlak minden döntésedben, ha abból számodra jó származik. - döntötte a homlokát az enyémnek.

- Köszönöm. Nagyon sokat jelent. - mondtam rekedtes hangon.

***

- Mindannyian tudjuk, hogy ez nem megoldás, akkor miért csinálod? - tárta szét a kezét dühösen.

- Mert kibaszottul nem tudom, hogy most mit tegyek. Hogy mit kéne tennem! - fakadtam ki.

- De ez akkor sem megoldás! - csapott a combjára.

- Mond, akkor te mit tennél a helyemben? - kérdeztem tanácstalanul.

- Az biztos, hogy nem fordulnék magamba, tudod te hány emberre számíthatsz? Rengetegre. Mindannyian itt vagyunk és támogatunk bármiben, de te bezárkózol és ellöksz minket. Legalább abba gondolj bele, hogy ez nekünk milyen érzés! - mondta már szomorúan, majd egy lemondó sóhajt eleresztve kilépett mellettem az ajtón.

***

- Készen állsz? - fogta meg a kezem bátorítóan Daniel, mikor már csak 5 percnyire voltunk.

- Nem, annyira izgulok, hogy úgy érzem mindjárt elhányom magam. - töröltem a szabad kezem a farmeromba.

- Minden rendben lesz. - mosolygott rám, majd tekintetét vissza vezette a francia útra. Holnap este legkésőbb el kell indulnunk Portugáliába a futamra, ami szerencsére nincs messze Franciaországtól szóval ennyivel könnyebb lesz az oda utazásunk.

- Ne menj sehova kérlek. - ragadtam meg a kezét, miután kiszálltunk az autóból. Egy óriási fehér ház előtt parkoltunk, aminek gyönyörű kertje volt.

- Nem fogok. - nézett mélyen a szemembe, majd egy lágy csókot a homlokomra, majd az ajkaimra. - Menjünk. - fújta ki reszketegen a levegőt.

Maya és Dave. Így hívják a szüleimet. Vagyis a papírokon ezt írták. Maya, az anyám idén tölti a 50-et, míg Dave 55 lesz. Ha jól számolom, már pedig biztosan, mert többször is átszámoltam és gondolkoztam rajta, 21 és 26 évesek voltak, mikor én születtem.

A szívem a torkomban dobogott és a gyomrom még egy hangyánál is kisebbre zsugorodott. Fojtogatott a hányinger és  a félelem, mégis megpróbáltam magabiztosnak tűnni. Az izzadó tenyeremet a nadrágomba töröltem, majd egy nagyot sóhajtva emeltem a kezem, hogy csengessek.

Pillanatokkal később egy rám nagyon hasonlító nő nyitott ajtó széles mosollyal, majd amikor megpillantott minket az arcára fagyott a mosolya. Zöld szemei tányér nagyságúak voltak és az enyhe szél bele kapott szőke hajába. Elsőre azt mondanám, hogy nagyon kedvesnek és segítőkésznek tűnik, de nem merek ebben hinni.

- Ki jött Szívem? - jelent meg mögötte a férje, Dave, aki szintén ugyan ilyen reakciót produkált.

Némán bámultuk egymást és éreztem, ha ez még pár percig is így lesz, elsírom magam.

- Segíthetünk valamiben? - köszörülte meg a torkát végül Maya.

- Azt hiszem igen. - mondtam, de a hangom olyan távolinak tűnt.

- Fáradjatok beljebb. - mondta ezt már egy kicsit kelletlenül.

***

A tekintetemet újra és újra végig futtattam magamon a falra akasztott tükörben. Sápadt voltam és nagy karikák voltak a szemeim alatt. Hajam egy szoros copfba fogtam. Számomra szinte egy idegen nézett vissza rám.

Lassan több, mint egy hete, hogy tudom az igazat. A teljes igazságot és már azt kívánom bár ne tudnám, mert a contraknak volt igazuk és mindent elrontottak. Vagyis nem a contrak, hanem én. De egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, hogy valóban, azért kerültem az árvaházba, mert...

***