𝐈𝐟 𝐘𝐨𝐮 𝐖𝐚𝐧𝐭 𝐋𝐨𝐯𝐞 /𝐷𝑎𝑛𝑖𝑒𝑙 𝑅𝑖𝑐𝑐𝑖𝑎𝑟𝑑𝑜/ ¹

𝐶 ℎ 𝑎 𝑝 𝑡 𝑒 𝑟 ~ 66

𝑂𝑙𝑖𝑣𝑖𝑎 𝐻𝑜𝑐𝑘𝑦

Lassan kezdtem nyitogatni a szemem, hogy hozzá tudjak szokni a hirtelen jött túl sok fényhez. Nem éreztem azt, hogy bármim is fájna, csak furán voltam. A kezemet felemelve dörzsöltem meg a szemem, majd érdeklődve néztem körbe a szobában, ahol semmi érdekes nem volt.

- Miss Hocky, hát felébredt! Egy pillanat és szólók az orvosnak. - mondta egy nő, majd már ki is lépett az ajtón.

Értetlenkedve néztem utána, majd egy sóhaj után megpróbáltam magam ülő helyzetbe tolni, de ekkor fájdalom nyilalt a hasamba, ezért felnyögve kaptam oda a kezem. Mi a jó isten történt?

- Jó estét Miss Hocky. Dr. Stewart vagyok az orvosa.

- Üdvözlöm. - mondtam.

- Hogy van?

- Egész jól, köszönöm.

- Rendben. - biccentett. - Volt egy kis hasi műtéte ma, mert egy pár nappal ezelőtti esésben csúnyán beütötte magát a barátai szerint és valószínűleg ez okozta, de...de elsőre mi nem erre gondoltunk. Azt hittük placenta leválás lesz, de nem az volt.

- Vagyis? - ráncoltam a homlokom, mert nem tudtam mire céloz ezzel.

- Vagyis maga és a pici is jól vannak.

- A pici?

- Igen. Várandós, gratulálok hozzá. - mondta mosolyogva, mire csak lefagyva próbáltam feldolgozni az információt, amit ledarált.

- Szóval, ha jól értem. Volt egy kis belső vérzésem, mert eltaknyoltam? - kérdeztem, mire csak bólintott. - De közben az is kiderült, hogy terhes vagyok?

- Pontosan.

- Daniel? Ő itt van? - jutott eszemben az ausztrál birka.

- Igen. Kint várja, hogy bejöhessen. Egész délután itt volt ő és még két barátjuk.

- Akkor bejöhet? - kérdeztem félénken.

- Természetesen. Az este folyamán még egyszer vissza jövök, de ha bármi kérdésük van nyugodtan keressenek fel.

- Rendben, köszönöm doktor úr. - bólintottam, mire csak intett egyet, majd a nővérekkel együtt kilépett a szobából. Továbbra iy egy kissé lesokkoltan néztem az orvos után, majd egy mosoly kúszott az arcomra, amikor Daniel lépett be az ajtón.

- Szia. - mosolygott ő is.

- Szia. - mondtam és a kezemet kinyújtottam felé.

- Hogy vagy? - nyomott egy puszit a homlokomra.

- Jól, egy ici-picit szúr a hasam, ha mozgok. - mondtam.

- Mondta az orvos, hogy még nem ülhetsz fel, meg nem most kéne leropjunk egy fél éjszakán át tartó bulit, szóval halasztanunk kell. - ingatta meg a fejét szórakozottan, miközben leült az ágy melletti székre. Válaszul csak elnevettem magam.  

- Bolond vagy. 

- Köszönöm. - nevetett ő is, majd elhalkult és nagy barna szemeivel fürkészően figyelte az arcomat. 

- Mi az? - vezettem a kezemet az arcára. 

- Semmi csak jól ránk ijesztettél. Aggódtunk. - hajtotta a fejét a tenyerembe. 

- De jól vagyok. - mosolyogtam rá.

- Még jó. Megijedtem, amikor Mich hívott, hogy baj van. Láttalak egy pillanatra és annyit mondtak, hogy meg kell műtsenek, mert ha nem akkor elveszíthetnek. Akkor azt hiszem  abban a percben még soha nem féltem jobban. Aztán vártunk. Majdnem több, mint másfél óra eltelt, mire vissza jött az orvos. Miután elmondta, hogy mi történt nagyon megkönnyebbültem. - mondta és szemeiben könnyek csillogtak. 

- Hé, itt vagyok és nincs semmi baj. 

- Tudom, csak megijedtem. Nem akarlak elveszíteni téged. Vagyis már titeket. - mondta halkabban a mondat második felét.

- Úgy látszik már hárman leszünk, vagyis négyen, ha Momot is beleszámítjuk. - mosolyogtam, mert boldog voltam. Igaz, hogy Daniellel nem terveztünk még babát, de megtörtént és én örülök neki.

- Tudtál róla? 

- Nem. - ingattam meg a fejem. 

- Kisbabánk lesz. - vigyorgott.

- Igen. - nevettem el  magam a reakcióján. 

- Nem hiszem el. - nevetett. - Mondta a doki, hogy mennyi idős? 

- Még nem. - ingattam meg a fejem. 

- Értem. - motyogta, miközben a kezét a pocakomra vezette, ami még egyáltalán nem dudorodott. 

- Dr. Stewart azt mondta, ha bármi kérdésünk van akkor szólhatunk neki. Kérdezzük meg tőle? - túrtam a hajába.

- Igen. - bólogatott hevesen. 

- Rendben. -  nevettem el magam. - De akkor szólsz neki? 

- Mindjárt jövök. - állt fel vigyorogva, majd egy csókot nyomott az ajkaimra és utána kilépett az ajtón. Fülig érő mosollyal az arcomon néztem a becsukódott ajtót, majd a fejemet hátra vetve hunytam le a szemem.

Terhes vagyok. 

- Brum, brum. Hoztam egy csini toló széket neked. - jött vissza Daniel.

- Én abba nem ülök bele. - ráztam meg a fejem. 

- Pedig, de mert csak így tudunk feljutni egy ultra hangra, hogy megmondják mennyi idős a pici. - bólogatott. 

- Nem. 

-Pedig még nem sétálhat. - jött be egy nővér is. 

- Jól van. - dünnyögtem. Kell a halálnak toló kocsi. Nem vagyok nyugger. 

- Nem halsz bele. - nevetett Daniel, majd a nővérrel együtt segítettek felállni. A számat összeszorítva tartottam meg magam, tűrve a szúró fájdalmat, amit éreztem. 

- Lehet még sem hülyeség a nyugger fuvar. - motyogtam. 

- Holnap már nem fog így fájni. - mondta kedvesen a nővér.

- Rendben. - bólintottam, majd elindultunk ki a szobából, de kint Rayleekba bukkantunk.

- Szia. - mosolyogtam a  legjobb barátomra. 

- Csak nem bírtátok ki, hogy ne kelljen pelenkára költsek. - rázta meg a fejét, mire elnevettük magunkat.

- Sajnálom? - mondtam, bár inkább volt kérdés.

- Na jó sicc. Menj és tudd meg menyi idős a kereszt gyerekem. - legyintett. 

- Örülök, hogy jól vagy kis csaj. - borzolta össze a hajam Mich.

- Drágám mit mondtam erről pont ma? - ráncoltam a szemöldököm.

- Nem emlékszem. - vigyorgott, mire bokán rúgtam.

- Háéé! Daniel fogd vissza, mert bánt. - mutatott rám.

- Megérdemled. Nekem sem engedi, hogy cseszegessem a haját csak ritkán. - nevetett az ausztrál.

- Na jó menjünk. - kuncogtam, majd útra keltünk. 

- Izgulok. - motyogta Daniel, mikor a liftben voltunk.

- Kérem ne legyen, olyan apuka,a ki az első ultrahangnál elájul. - mondta a nővér, mire megint elnevettük magunkat. 

- Nem leszek. 

- Hála istennek. Nem régóta dolgozok itt, de már elég sok ilyen apukával találkoztam. - rázta meg a fejét.

- Majd szülésnél. - kötekedtem az ausztrál barátommal, aki csak a szemét összeszűkítve nézett rám.

- Dr. Blackie lesz az orvosa, már régóta dolgozik, szóval rutinos. - mondta. - Itt is lennénk. - nyitott be egy szobába a nővér.

***