Bungou Nyugat

30. A kastély, hatodik felvonás

A Kastély, Fyodor Dosztojevszkij POV

A világ elhomályosul körülöttünk, minden tejfehér lesz, a kontúrok elmosódnak. Az ajtó éles puffanással bezárul és csak egy pillantás az egész és újra minden kiélesedik.

- Úúú... - Kezd el ugrálni mellettem a fiatal Franz Kafka. - Háború! Háború!

- És te ennek ennyire örülsz? - Nézek rá értetlenül, amivel elérem, hogy a fiúcska hevesen bólogatni kezdjen. - Nem akarom elrontani a kedved, de szerintem ez csak egy játék. - Mondom komolyan.

- Játék? - Pislog rám a fiatal Kafka.

- Igen, hagyományőrzés. Az emberek eljátsszák az igazi eseményeket. - Magyarázom, a gyerek pedig megfogja az állát és bólogatni kezd.

- Akkor nem halottak? - Fintorodik el, ahogy a földön fekvő emberekre mutat.

- Nem, nem azok. - Rázom meg a fejem, amivel csak azt érem el, hogy a gyerek sóhajtson egyet és sétálni kezdjen a puskaropogás közepette. Én csak némán követem őt, ahogy a korábbi ajtóknál is csináltuk. Hosszú ideig semmi sem történik, csak a csata hangjait halljuk, aztán lassan elhalkulnak a fegyverek.

A kis Franz Kafka leugrik egy töltésről az árokba, én pedig azonnal utána sietek, mielőtt eltűnne a szemem elől. Igazából fogalmam sincs hogy tudja merre kell menni, de valahogy mindig a legérdekesebb helyeken lyukadunk ki, úgyhogy nem kérdőjelezem meg a dolgot.

Most is úgy tűnik, hogy kifejezetten izgalmas helyre vezet engem a fiúcska, ugyanis hamarosan katonák tömegében találjuk magunkat, akik mind sustorognak. Egészen addig tart ez a hangzavar, amíg egy fiatal bajszos ember fel nem áll egy doboz tetejére és el nem kiáltja magát. Ezzel mindenki figyelmét magára vonva, majd beszélni kezd.

Először észre se veszem, hogy valami nincs rendben, egészen addig, amíg azon nem kapom magam, hogy én is lelkesedni kezdek a tömeggel együtt, de a kis Kafka mellettem csak egykedvűen néz előre, mintha semmi értelme lenne, ennek az egész helyzetnek.

- Vicces bácsi. - Vonja meg a vállát a gyerek, mikor észreveszi, hogy őt figyelem.

- Elég meggyőzően beszél. - Jegyzem meg, mire a fiatal fiúcska nevetni kezd.

- Mosolygós bácsi is tud ilyen meggyőző lenni, ha akar. - Húzza egy halvány mosolyra az ajkait, majd dúdolgatva elindul a sátrak felé. Én valamiért hezitálok egy kicsit, viszont végül csak követem a vezetőmet.

A fiatal Franz Kafka elmegy pár sátor mellett, egyikbe-másikba benyit, de azonnal tovább is megy. Olyan, mintha keresne valamit, csak azt nem tudom mit kereshet. Aztán a következő sátorba benézve elvigyorodik és szabad kezével elkapja a csuklóm, hogy maga után berántson a sátorba.

- Ez lesz az! - Mondja lelkesen, én pedig összehúzott szemöldökkel pislogok rá.

- Mit is keresünk itt? - Tudakolom, de ezzel csak azt érem el, hogy a fiúcska a szája elé emelje a mutató ujját és ártatlanul vigyorogjon rám. Persze nem vagyok hülye értem, hogy nem akarja, hogy beszéljek, csak azt nem értem ez miért jó neki. Most megint kicsit elveszettnek érzem magam ebben a furcsa emlékben, ahol még mindig nem jelent meg Madách Imre pedig elméletileg az ő emlékeiben vagyunk.

Már éppen elkezdeném felmérni a sátor belsejét, mikor egy újabb alak lép be mellénk. A férfi, aki előbb beszédet tartott, oldalán kard, vállán pisztoly. Ez utóbbit leteszi egy bőröndre és fáradtan fúj egy nagyot, mielőtt lerogyna a pamlagra. Kíváncsian figyelem, ahogy a hajába túr, mikor is mozgolódás hallatszik kintről.

- Lockwood kapitány? - Azonnal sarkon fordulok és a sátor bejáratára nézek, mikor meghallom a jól ismert hangot. Madách Imre áll előttem amerikai katonai ruhában. Tekintete rideg, arca rezzenéstelen. Az említett kapitány a pamlagon felkapja a fejét.

- Ezredes. Miben lehetek a segítségére? - Jön a kérdés, ugyanazon a meggyőző hangon, amin a beszédet mondta a katonák előtt.

- Tudja kapitány meg van annak az oka, hogy az áldottak nem avatkoznak bele a politikába. - Lép lassan közelebb a férfihez Madách.

- A hazámat szolgálom a képességemmel! - Ugrik talpra a kapitány és szorulnak ökölbe a kezei. - Nem ártok senkinek!

- Valóban? - Teszi fel a kérdést Madách és haragos tűz gyullad a szemében. - Akkor mit gondol mit tesz, amikor megszólal és a képességének hála békére vágyó fiatalok futnak önként a halálba? - Tudakolja a magyar férfi.

- Maga csak ne vádolgasson engem ezredes. Maga is áldott és mégis harcol. - Morog a kapitány, mire Madách csak megrázza a fejét.

- Engem nem érdekel a háború, nem azért vagyok itt, hogy harcolja. Az itt létemnek egyetlen oka van kapitány. - Jelenti ki a Nyugat feje, de olyan rideg hangon, hogy attól engem is kiráz a hideg. - Ez az ok pedig maga. - Fejezi be a gondolatot a férfi.

- Mit akar tőlem? - Horkant egyet az amerikai kapitány, mire Madách Imre mélyen a szemeibe néz.

- Ronald Lockwood, sajnálom, de nem hagyhatom életben, el kell végeznem a feladatomat. - Tisztán látszik, hogy a kapitány lefagy, mikor szembe néz a magyar férfival. - Ég önnel! - Ahogy ezt kimondja a Nyugat vezetője felemel egy pisztolyt és a következő pillanatban már dördül is a fegyver. A kapitány eltátja a száját, vér folyik ki az ajkai közül és ugyanabban a pillanatban összerogyva esik Madách Imre lábai elé.

- Ez...ezre...ezredes... - Suttogja még utoljára a kapitány, ahogy Madách elteszi a pisztolyát és bár nem látszanak érzelmek az arcán, de hangjában sajnálat cseng, amikor megszólal.

- Túl veszélyes volt a képessége az emberiség számára. - Csak ennyit mond, és már halványulni is kezd a világ körülöttünk. Én hatalmasat nyelek, mikor visszakerülünk a kastély kerek termébe.

- Ez érdekes volt. - Jegyzi meg a kis Kafka mellettem, akiről egy pillanatra teljesen meg is feledkeztem. - Nem gondolod mosolygós bácsi? - Kérdezi felnézve rám a fiú.

- De... Igen... - Mondom ki nagy nehezen. Valahogy minden emlék közül ez volt, ami a legközelebb állt hozzám, ami a legmélyebben érintett és most kicsit nehezemre esik összeszedni magamat.

- Akkor menjünk, menjünk! - Kezd el tapsikolni. - Most jön a legizgalmasabb rész. Már alig várom. - Mondja, ahogy elkapja a kezemet. - Gyere, mosolygós bácsi, gyere. - Rángat maga után a terem túlsó felébe, ahol most egy boltív áll, ami szinte biztos, hogy az utolsó ajtón való belépésünkkor még nem volt itt.

A kis Franz Kafka most minden gondolkodás nélkül rángat engem abba az irányba. A boltív alatt áthaladva visszajutunk a folyosóra, ahol kiválasztottuk az ajtókat, amiket meg akartunk nézni. A gyerek léptei azonban nem akadnak meg, céltudatosan siet a távolban látszó másik boltív irányába, majd egyszerűen átránt alatta.

- Üdvözlet a kápolnában. - Áll meg és tárja ki a karjait. Én pedig körbenézek a tipikus kis, leginkább valami reneszánsz kis templomra hasonlító kápolnán.