Bungou Nyugat

75. Káin

Ismeretlen hely, Kosztolányi Dezső POV

Az egész évmilliókkal ezelőtt kezdődött egy olyan korban, aminek a létezéséről a jelen kor emberei már csak mesékben tudnak. Egy olyan korban, amit az idő teljesen kifordított magából. Paradicsom, így nevezte el az utókor azt az időt és helyet, ahova születtem. Igazából nem tudom mennyire van igazuk. Még emlékszem arra az időre ez igaz, de az utókor az egészet olyan fényesnek és gondtalannak írta le.

Nem hazudok, nem sok minden van meg a fiatal koromból, úgyhogy akár lehetett is ilyen hely, az viszont biztos, hogy mire felnőttem már nem volt békés a hely. Ma már ritkaságba mennek a képességhasználók, úgy a népesség egy tizede születik képességgel. Akkor még mindenkinek volt valamilyen képessége. Mindenki kitűnt valahogy és mindenki tisztában volt vele mi a képessége.

Azt hiszem az egész vele kezdődött. Az Isten bibliájával. Legalább is ezt suttogták az emberek. A férfi, akinek a képessége hatalmasabb volt, mint bárkinek. Szó szerint képes volt egy gondolattal megváltoztatni a világot maga körül, elvenni a képességedet, újat adni helyette, befolyásolni az akaratodat. Nekem szerencsém volt, sikerült elkerülnöm, csak távolról láttam, egyetlen egyszer, de azt hallottam, hogy ha szembe kerültél vele elvesztetted önmagad.

Amikor én láttam, hatalmas fényárban volt. Az arca messziről is ragyogott, hófehér ruhákban volt, arany szegély csillogott a ruhaujjain. Teljesen lehengerelte azt aki látta. Talán az volt a szerencsém, hogy nem hallottam a hangját. Már akkor is lázadó voltam, egy olyan képességgel, mint az enyém, nagyon nem is lehet más az ember.

Bár ma már azt mondom, hogy a képességem az Esti Kornél névre hallgat és képessé tesz úgy viselkedni, mint bármelyik átlagos ember, ezzel segítve eltűnni a tömegben. Viszont az igazság nem ez. Ezt a képességet az évmilliók alatt szereztem meg, rengeteg megfigyeléssel és utazással. Az igazi képességem neve Káin, és igazából csak immunissá tesz a halálra.

Jobban mondva a testemet benne tartja a húszas éveim végében. Mondhatni semmire se jó, azon kívül, hogy felbassza az embert. Az évmilliók alatt az ember nem egyszer gondolkodik el rajta, hogy jó lenne végre mindent magad mögött hagyni és meghalni, de ez a szar nem hagyja. Inkább mondanám büntetésnek, mint áldásnak, ahogy a maiak hívják a képességeket.

Na, de szóval azon az évmilliókkal ezelőtti napon, mikor először láttam az Isten bibliáját birtokló személyt megváltozott a világ, amit addig ismertem. Tisztán emlékszem, ahogy az Isten képességű férfi háta mögött összefont karokkal sétált a földeken, a lábam a földbe volt gyökerezve, meg se tudtam mozdulni. Aztán, mintha valaki lelőtte volna a napot besötétedett az ég.

Akkor láttam életemben először olyan lényt, aki hatalmasabb volt az Isten bibliájánál. A férfi teljesen más ruhákban volt, mint mi és szemei olyan sárgák voltak, mint a tojások közepe, ajkain halvány mosoly, teljes ellentéte volt a fehér ruhás alaknak. Ha a fehér ruhás a nappal volt, akkor ő az éjszaka. Nem kellett rád néznie, hogy érezd az éjszaka hűvösét, amit magából árasztott.

Bár az Isten bibliáját használó ember hangját nem hallottam, őt tisztán hallottam. Luciferként mutatkozott be és minden érzelem nélkül közölte, hogy a világnak változni kell. Emlékszem a szívem hatalmasat dobbant erre a kijelentésre. Láttam, ahogy a fekete ruhás alak megfogja a fehér ruhás vállát és a következő pillanatban azt vettem észre, hogy a lábamból kiszaladt az erő.

Mikor legközelebb felébredtem még a levegőnek is más illata volt körülöttem. Korábban mindenütt emberek voltak, akkor hosszú napokat kellett mennem, hogy bárkivel találkozzak. Ha valaki könyvet írt volna arról a korszakról, ahogy egyszer Frici is akart, akkor valami hatalmas felfedezésként írta volna le, azt a pillanatot, amikor rájöttem, hogy már nem mindenkinek van képessége.

Az igazság azonban az, hogy először fel sem fogtam, hogy megváltozott volna az emberek ezen oldala. Akkor tudatosult bennem a dolog, mikor az első meséket hallottam a Paradicsom áldottjairól és a Bukott Angyalról, aki szembe szállt az Istennel. Akkoriban még az a hír járta, hogy az Isten Kánaánban van és a hatalmát gyűjti, hogy visszatérjen és mindenkinek visszaadja a képességét.

Később viszont megtalálták Kánaánt és az Isten bibliája sehol sem volt. Akkor úgy gondoltam, hogy az emberek ostobák voltak, hogy azt hitték, hogy megtalálják. Azt hittem az a Lucifer fazon végzett vele és ha őszinte akartam lenni, nem is nagyon érdekelt, hogy mi történt a fényes képességhasználóval. Abban az időben még új volt a világ, én pedig kíváncsi voltam, úgyhogy útnak indultam.

Az évmilliók alatt bejártam többször is a világot, régen még sokkal több időbe került egyik helyről eljutni a másikra. A gyors utazás csak az elmúlt másfél évszázad fejleménye. Egy olyan fejleménye, ami rendesen megnehezíti az ember dolgát. Főleg, amikor számon kérik, hogy miért akar gyalogszerrel átmenni a határokon. Így nem tehettem mást el kellett kezdeni egy egy országban hosszabb időket élni és ekkor találkoztam Fricivel.

- Helló! Láttam az előbb hogy megkopasztottad ott azt a balekot. Megmutatnád nekem megint? - Ez volt az első, amivel elém lépett, arcán azzal a széles mosollyal, amit sose hagy el.

- Tudja mit csináltam, nem fogja megint bevenni. - Vontam meg a vállam, mire a férfi felkacagott.

- Ezt bízd csak rám. - Vigyorgott és se szó, se beszéd visszarángatott a kaszinóasztalhoz.

- Ő nem játszhat, előbb csalt. - Nézett rám morcosan az osztó, mire Frici csak előre hajolt és felkönyökölt az asztalra.

- Ugyan már barátom. Inkább Beszéljünk másról! Osztanál nekünk? - Kérdezte, én pedig majdnem eltátottam a számat, mikor az idegen ilyen egyszerűen képességet használt mindenki orra előtt. Az osztó pedig, mintha sose látott volna minket belekezdett a játékba. Így végül csak meg tudtam mutatni a technikámat a férfinek mellettem.

- Meghívhatlak egy italra? - Kérdezte a játék után, ahogy felkapta a batyunyi pénzt.

- Köszönöm. - Biccentettem, mire ő kezet nyújtott nekem.

- Apropó, Karinthy Frigyes. Remélem jó barátok leszünk. - Én egy pillanatig csak bámultam a kezét, majd évszázadok óta először őszintén elmosolyodtam és megráztam a kezet.

- Kosztolányi Dezső. Remélem készen állsz, tőlem nem fogsz egy hamar megszabadulni Frici. - Kacsintottam rá, ő pedig felnevetett.

- Nem kell engem félteni. Tudom a kis titkodat Desiere. - Szavaira kitágultak a szemeim, mire ő csak átkarolt. - Na, ne nézz így. Figyellek már egy ideje és kutattam egy kicsit utánad. El se hiszed mennyit kotyognak az emberek, ha elfelejtik, hogy ismernek. - Mutogatott a pénzes zacskót fogó kezével.

- Mit akarsz tőlem? - Kérdeztem hirtelen komolyan, ő meg csak megvonta a vállát.

- A barátod lenni. Úgy nézel ki, mint akinek szüksége van egy kis mókára. Márpedig én vagyok a móka nagy mestere. Ne aggódj Desiere megtartom a titkodat. - Nézett egyenesen a szemeimbe és tudtam, hogy igazat mond.

- Két kör piával jössz a szívrohamért Frici. - Jegyeztem meg kuncogva.

Hát így kezdődött el a barátságunk, ami azóta már szoros kapcsolattá alakult és ami nélkül már el se tudnám képzelni az életemet. Talán ezért van az, hogy most mikor itt Yokohamában ebben az arénában újra látom az Isten bibliáját és vele szemben Lucifert az első gondolatom az, hogy meg kell védenem a barátomat, a családomat. Ha megint újra kezdődik az élet a földön én nem akarok az új családom nélkül élni, nem akarok Frici nélkül élni. Sose voltam hívő ember, de ha van valaki odafenn, aki vigyáz ránk, akkor most tényleg szükség lenne a segítségére.