Bungou Nyugat

25. A kastély, első felvonás

A Kastély, Fyodor Dosztojevszkij POV

- Mi? - Pislogok a fiatal Kafkára magam előtt.

- Ez itt Madách Imre kastélya. - Mondja, mintha ez mindent megmagyarázna. - Elmondom a játék lényegét. - Tapsol egyet. - Látja az ajtókat? - Mutat a folyosó felé.

- Igen, látom őket. - Biccentek egyet lassan.

- Helyes. - Kuncog egyet. - Minden ajtó mögött Imre bácsi egy-egy emléke van. Hat ajtót lehet választani, úgyhogy hármat választ maga, hármat meg én. A többi ajtó el fog tűnni és csak azt a hatot nézhetjük meg. - Magyarázza, majd megkomolyodik az arca és felemeli az egyik mutató ujját. - Viszont, ha végeztünk bemegyünk abba a kápolnába. - Mutat el balra, ahol egy boltíven túl valóban egy kápolna áll. - És jön a játék lényege, el kell döntenünk, melyik emlék volt igaz és melyik nem. - Fejezi be, majd felém fordul. - Szóval szeretne kezdeni, vagy kezdjek én? - Vigyorog rám ártatlanul.

- Az öné a megtiszteltetés fiatal úr. - Intek a folyosó felé, mire a fiúcska elkezd rohanni egyenesen, majd hirtelen megáll és rámutat a jobb oldali ajtóra.

- 342. Ez lesz az első! - Jelenti be csípőre téve az egyik kezét. - Maga jön. - Közli, én pedig elkezdem a legközelebbi ajtókat nézni. Szerkezetileg mind ugyanolyannak néz ki, egyedül a szám más rajtuk. Semmi utalás sincs rá, hogy vajon mi lehet mögötte. Sőt a számok sincsenek sorrendben, úgyhogy semmi támpontom sincs rá, hogy vajon milyen sorrendben lehetnek és milyen emlékek itt.

- Ez. - Mutatok végül a legközelebbi bal oldali ajtóra.

- 111-es. - Biccent a kisfiú, mintha muszáj lenne kimondani a számot, hogy a kastély tudja a választást. - Én az 500-ast kérem. - Kezd el a sarkán dülöngélni.

- Ehhez mit szólsz? 26-os. - Mutatok egy jobb oldali ajtóhoz.

- Nekem tetszik. - Vigyorog a fiúcska. - 839-es. - Kurjantja rá se nézve az ajtókra.

- 267-es. - Jelentem be hosszú gondolkodás után, de ahogy kimondom a számot a kastély megremeg az ajtók pedig elpárolognak, a kiválasztott hat ajtó meg a folyosó jobb oldalán előttünk sorakozik fel, mint egy varázsütésre.

- Most jön az izgalmas rész. - Kuncog a fiúcska és ugrik egyet. - Megnézzük az emlékeket. Melyikkel szeretne a bácsi kezdeni? - Néz fel rám, én pedig oda állok az egyik ajtó elé.

- Kezdjük ezzel. - Mosolygok le a fiúra. - Csak kinyitjuk igaz? - Kérdezem, ő meg bólogatni kezd.

- Kinyitjuk és bemegyünk. - Mondja lelkesen, én pedig egy nagy levegővétel után lenyomom a kilincset és benyitok a 26-os számmal ellátott szobába. Még el sem engedem a kilincset, mikor a falak elpárolognak körülöttünk. Egy nagy téren vagyunk. Emberek ezrei körülöttünk, a fiatal Franz Kafka háta mögött összefont karokkal áll és nézelődik körbe körbe, mintha neki is új lenne a hely.

- Ne hagyjuk, hogy elnyomjanak minket! Szabadságot az embereknek! A szólás és a személyiségi jogok szabadságát! Ne mondja meg nekünk a kormány, hogy élhetünk! Sztrájkoljunk, hogy odafönn megtudják a begyepesedett pénzhajhászok, hogy szenvedünk, hogy tenni akarunk! Egyenlőséget az elnyomottaknak! - A hirtelen hangra felkapom a fejem. Egy pódiumon ott áll Madách Imre és buzdító beszédet mondd a téren. Csak van egy kis gond.

A teret ismerős zászlók borítják, a táblákra olyan szövegek vannak írva, amelyeket nagyon is jól ismerek. Itt voltam ezen a tüntetésen, ott álltam az egyik emeletes lakóház erkélyén, de nem emlékszem rá, hogy Madách Imre jelen lett volna. Nem, biztos nem volt ott, mindegy meddig hallgatjuk ezt a hatalmas beszédet.

- Imre bácsi mindig olyan lelkes, amikor az egyenlőségről van szó. - Kuncog a fiatal fiú mellettem hirtelen, ezzel meglepve engem.

- Tiszteletre méltóak az ilyen emberek. - Jegyzem meg, pont ahogy az emlékkép elkezd fodrozódni körülöttünk és visszakerülünk a kastély folyosójára.

- Most én jövök! - Kurjantja és azonnal be is ront a 839-es ajtón. A kastély falai újra alakot váltanak és most egy római villában kötünk ki, ahol egy kopasz úriember járkál fel-alá tógában. Már pont megkérdezném, hogy vajon a fiatal Kafka tudja-e hol vagyunk, mikor hirtelen az egyik ajtóban megjelenik Madách Imre szintén tógában, igen csak morcos kifejezéssel az arcán.

- Ahogy elnézem, nyertem. - Szólal meg egy elégedett vigyorral a római. - Mondtam, hogy meg akarnak ölni.

- Igen Julius nyertél. - Forgatja meg a szemeit Madách. - Viszont én megtettem, amit kértél, most te jössz. - Fonja össze maga előtt a karjait.

- Csak utánad. - Int egyet a római, aki valószínűleg Julius Caesar akar lenni, ami egyértelműsíti, hogy ez az emlék úgy ostobaság, ahogy van. Madách Imre hirtelen összeesik a szemünk láttára, a római úr pedig felkelti őt. - Na, elégedett vagy?

- El se hiszed mennyire. - Vigyorodik el a magyar úri ember. - Amúgy puszta kíváncsiságból, miért is kellett eljátszanom, hogy te vagyok? - Kérdezi, ahogy feláll és leporolja magát. A római pedig megforgatja a szemeit.

- Hát nem egyértelmű? - Tárja ki a karjait.

- Ha az lenne, akkor nem kérdeztem volna. - Kontrázik Madách. - Szóval, beavatsz?

- Azért drága barátom, hogy én nyugodtan visszavonulhassak és éljem a saját életem a provinciákon. Itt kezd meleg lenni a hangulat. - Legyint egyet a római.

- Szóval röviden te meglógsz és itt hagyod a szart, hogy takarítsa el más, mi? - Rázza meg a fejét a magyar.

- Ráhagyom az unokaöcsémre Octavianusra, talpra esett egy gyerek. Majd ő megregulázza a senatorokat. Én nem éppen az az egy helyben ülő politikus fajta vagyok. Jobban szeretem amikor tenni kell valamit. - Vonja meg a vállát a férfi. - De azért remélem te néha meglátogatsz majd. - Teszi Madách vállára a kezét Caesae, amivel eléri, hogy a magyar szélesen elvigyorodjon.

- Akkor se tudnál lekoppintani magadról, ha nagyon akarnál Julius. - Jelenti ki és ahogy elneveti magát a falak elkezdenek elhalványodni körülöttünk. - De most komolyan ez a képességed?! - Hallom még a magyar férfi hangját mielőtt teljesen eltűnnek a római villa falai. Mi pedig megint a kastély folyosóján állunk most már csak négy ajtó előtt.

- Ez egy izgi emlék volt. - Kuncogja a kis Kafka mellettem, én pedig értetlenül nézek le rá. Nem akarom elhinni, hogy nem fogta fel, hogy ez az emlék csak kitaláció volt. Mondjuk fiatal még nem biztos, hogy felfogta, vagy ha talán jól tudja, hogy nincs valóság alapja? Végül is ha eltekintünk attól, hogy kitaláció és hogy lehetetlen, akkor valóban izgalmas egy történet volt. - Most a bácsi jön, melyiken menjünk most be? - Néz fel rám lelkesen a fiú, én pedig megint az ajtók felé fordulok.

111, 267, 342, 500 ezek maradtak még, mind egyforma ajtók, de az eddigi tapasztalatok alapján a fene tudja melyik mit rejthet. Nincs más megoldás választani kell és szembenézni a következményekkel.

- Ez lesz az. - Teszem a kezem az 500-as számú ajtó kilincsére.

- Már alig várom! - Kurjant mellettem a fiú, pont abban a pillanatban, amikor lenyomom a kilincset.