Isaac Brown egy hatalmas hírnévvel rendelkező alfa család örököse, ami miatt mindenki retteg a fiútól és ő ezt ki is használja, mígnem az utolsó gimnáziumi éve alatt betoppan az iskolába egy új srác, akiről kiderül, hogy omega.
Hogy milyen lesz az...
Amikor beléptem a házba fogalmam se volt róla, hogy mit is akarhat tőlem a ház ura. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem forraltak ki ellenem valamit a banyával és, hogy semmiképpen se legyen Markkal kapcsolatos, mert bármikor elviselem ha engem bántanak, de azt, hogy őt akár a szájukra is vegyék nem hinném, hogy kibírnám. Talán kicsit túlzok de hihetetlen mennyire kedvelem őt, biztos nem gondoltam volna, hogy majd pont az aki nekem vágja az ajtót ennyire a szívemhez fog nőni, semmiképpen sem akarom, hogy valamilyen úton módon elszakítsanak tőle. Eléggé remegve vártam, hogy az úr végre szíveskedjen lesétálni hozzám, sosem tartottam magam ijedősnek, de most egyszerre spanoltam fel magam arra, hogy ki kell állnom egy fiúért akit pár napja ismerek, illetve remegtem, nehogy valami olyat mondjon amire biztos nem találok megoldást és elszakít tőle. -Nos Mr. Artemon igaz?-úgy kérdezte mintha nem itt laknék már húsz éve és mintha az apám nem neki dolgozna az isten tudja mióta, hihetelen ez a ember. -Igen, uram. -Gyere üljünk le a dolgozó szobámban, ne aggódj gyors leszek.-mire nekem egy hatalmasat kellett nyelnem, valamiért a félelemtől még a sírás is kerülgetett, egyszerűen mintha potyogott volna le rólam az az álca amit Brownék előtt mindig magamra erőltetek. Lassan lehajtott fejjel battyogtam mögötte és reménykedtem benne, hogy a banya nem lesz ott és nem fog rám várni egy hatalmas késsel, hogy leszúrjon vagy valami ilyesmi. Amikor odaértünk Mr. Brown mutatta, hogy foglaljak helyet, amit bár vonakodva de megtettem. -Tehát először is leszeretném szögezni, hogy engem az ön randipartnerei nem érdekelnek, de nem szeretném ha a mi házunk közelébe hozná őt mégegyszer, nem aludhat itt és még csak be sem léphet a kapun, értve vagyok?-mire csak egy reszketeg bólintás sikerült kierőszakolni a részemről. -Másodszor pedig nem vagyok idióta, ahogy a feleségem sem az bár ő még nem jött rá de nem hinném, hogy sok időbe telne neki kideríteni, hogy az a fiú aki valószínűleg most is önre vár, annak a semmirekellő Isaacnek a fia, engem nem érdekel, hogy maguk mit csinálnak, vagy a fiam milyen döntéseket hozott a múltban, de a feleségem ő már más, ha meglátja, hogy önök itt enyelegnek, bár nekem csak hányinger keltő, ő nem fog megállni annál, hogy figyelmeztesse magát, egyszóval tartsa távol azt az ivadékot az otthonomtól, ha még egyszer meglátom, hogy beteszi a kapun a lábát, nem érdekel hová mennek, de az apjával együtt csomagolhatnak, világos voltam?-egyszerűen már hófehérek voltak az ujjaim annyira szorítottam őket nehogy visszaszóljak, hogy beszélhet így a saját fiáról, aki az ő vére, egyszerűen elképzelni sem tudtam, ráadásul Markot is ivadéknak hívta és itt már szinte marták a szavak a torkomat, lehet még azt is jobban élveztem volna ha savval leöntenének, mint ezt a beszélgetést, ha egyáltalán hívhatom ezt annak. -Természetesen uram, többé nem fordul elő, megértettem. -Rendben mostmár elmehet.-álltam fel a helyemről és megindultam az ajtó felé. -És még annyit Mr. Artemon, hogyha a Isaac vagy a szukája erről a beszélgetésről tudomást szereznek, és megpróbálnak valahogy ártani nekem vagy Monicának, búcsút mondhat a kis barátjának, de lehet még az életének is.-én pedig meg sem fordulva hallgattam ezt végig, szinte szélsebességgel egyenlő gyorsasággal rohantam ki az épületből. Pánikoltam, hiszen képesek voltak megölni Mark még meg nem született testvéreit is, akkor velem mégis mit tehetnének, vagy apával, vagy esetleg Markkal és a testvéreivel, bár lehet róluk nem is tudnak, bár nem telne sok időbe, hogy kiderítsék. Olyan hányingerem volt, hogy alig bírtam eltántorogni a házunkig, onna pedig a szobámig, éppen, hogy csak sikerült valahogy összekaparnom egy inget, de abban biztos voltam, hogy én ilyen állapotban nem mehetek sehova Markkal legalábbis jelenleg biztos nem. Talán már húsz perc is eltelhetett, én pedig csak ültem az ágyamon magamba roskadva, amikor is Mark hívott, hogy már vagy negyven perce rám vár, és hol vagyok már, én pedig minden színészi játékomat bevetve, mondtam neki szerintem nyugodt hangon, hogy azonal megyek is ki hozzá. Elköszöntem Tomtól, aki szintén aggódva figyelt engem és itt rájöttem, ha ő neki is leesik, hogy valami bajom van, akkor Marknak egy percébe sem fog telni. Remegő kezekkel nyitottam ki a kocsi ajtót és amikor beültem mellé egyszerűen minden eltört bennem és elkezdtem zokogni, szegény pár nap alatt már kétszer is látott teljesen összetörni én pedig láttam rajta, hogy fogalma sincs mi történhetett. -Hé bébi mi a baj?-simított rögtön az arcomra, de közben a könnyektől alig láttam valamit és még egy értelmes mondatot is nehezemre esett kinyögni. -Kérlek, Mark vigyél el innen.-zokogtam neki, ő pedig azonnal vissza is indult a házba, ahányszor csak képes voltam rápillantani a könnyeim alól csak azt vettem észre, hogy a kezei alatt úgy szorítja a kormányt, hogy az mindjárt eldeformálódik, az állkapcsa is teljesen megvolt feszülve, és még a szemei is vörösen csillogtak, egyszóval ő is teljesen a határain volt én pedig csak végeláthatatlanul zokogtam. Amikor végre vissza értünk hozzájuk, ő rögtön kipattant a kocsiból és átszelve azt a rövid távolságot engem is kivett a karjaiban, majd egyszer csak a nappaliban találtam magam, az ölében miközben ő szinte minden erejével magához szorított. -Baba kérlek mondd el mi történt, ki bántott?-suttogta olyan nyugodtan a fülembe, holott éreztem rajta, hogy majd szétveti az ideg. -Nem tehetem, annyira sajnálom. -De igen nekem elmondhatod, a nagyszüleimhez van köze igaz, mit mondott neked az a nő, ígérem nem megyek vissza és nem rendezek patáliát, csak kérlek mondd el. -NEM! -kiáltottam rá hevesen-Te nem mehetsz oda vissza soha többé érted. -Kérlek bébi mondd el mit mondtak, neked is egyszerűbb lenne. -Mark ezt a szüleidnek nem mondhatod el értve vagyok?-töröltem le a könnyeimet a pólómmal, hogy legalább a szemébe tudjak nézni. -Ígérem, de komolyan bízhatsz bennem. -Mr. Brown, tudja, hogy ki vagy és megfenyegetett, hogyha mégegyszer meglát, hogy belépsz a kapun akkor aput kirúgja és ha szólunk a szüleidnek akkor veled és velem is végeznek érted.-mire kimondtam neki két zokogás között, éreztem Markon, hogy teljesen megfeszül, bár nem csodálkozom rajta, én is így reagáltam. -Rendben bébi, semmi baj kérlek ne sírj, nem szólunk erről apuéknak, elég ha én és te is tudjuk mi történt, majd nem megyek oda és ennyi, majd te jössz ide, meg suliban is találkozunk, nyugi megoldjuk, oké?-simogatta az arcomat nyugtatásképpen, majd egy puszit hintett a homlokomra. -Én annyira sajnálom, hogy veszélybe sodortalak. -Dehogyis ne butáskodj, én tudok vigyázni magamra, a lényeg az az, hogy te jól legyél én igazából téged féltelek, hogy vissza kell oda menned, legszívesebben azt mondanám költözz ide, bezárnálak a szobámba, hogy ne találjanak rád és senki nem tudjon bántani.-én erre semmit sem tudtam kinyögni egy árva szót sem, csak bújtam hozzá és reméltem, hogy minden jobb lesz, hogy itt van velem. -Nem tudod miket mondott rád, és én semmit sem mondtam. -Semmi baj, igazából nem is érdekel, nem lenne jó ha magadra haragítanád, ügyesen cselekedtél.-simogatta a hátamat. -Nem érzem úgy. -Pedig igen.-húzott magához egy csókra, amibe én csak belesimultam. -Ígérd meg nekem kérlek, ha bármi ilyen lesz megint nekem szólsz, nem kell apáéknak elég nekem, oké bébi? -Ígérem. -Akkor rendben vagyunk, na te kis butus elég a sírásból látni akarom azt a szép mosolyodat.-simított végig a hajamon. Legszívesebben mondtam, volna neki, hogy mennyire imádom amiért ilyen támogató velem szemben, és még, hogy ez sem rettenti el, de egy apró hangot nem bírtam kinyögni, csak ültem az ölében és hagytam, hogy simogassan csókolgasson, én pedig azt éreztem, hogy a karjaiban senki és semmi sem bánthat. -Na jó bébi, megvolt a sírás kéred a maradék mekidet?-mire én csak felhorkantottam, nem hiszem el, hogy ő még ilyenek után is képes megnevettetni. -Nem, azt hiszem most elég nekem, hogy te itt vagy.-adtam egy apró puszit a szájára. -És nem is megyek sehová, amíg te magad nem küldesz el. -Hát akkor elég sokáig az enyém maradsz Mark Brown. -A tiéd vagyok Alexander Artemon....
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sziasztok pipihúsos táskáim, nos ez nem éppen egy hiper boldog rész lett, de remélem azért élvezhető volt, bár utálok veszekedéseket/fenyegetéseket írni egyszerűen nem mennek, de kihoztam belőle szerintem a legjobbat amit csak tudtam. Köszönöm ha elolvastad.
