Az újsrác, egy omega...

2. évad 6.rész

Isaac szemszöge:

Hajnalban keltem és, hogy őszinte legyek azt sem tudtam mikor dőltem ki. A környezetből hamar leesett, hogy még mindig Leoéknál vagyok. A fejem iszonyatosan lüktetett, de még arra sem volt erőm, hogy elvánszorogjak a fürdőszobáig, hátha ott találok valami fájdalomcsillapítót. Az ablakon kinézve, még alig lehett látni valamit, a házban teljes csend volt, csak a kintről beszűrődő tücskök ciripelését lehetett hallani. Az állapotomról mit is mondhatnék, fájt eszeveszettül fájt. Szenvedtem, és ha a szenvedés egyszer felüti a fejét, tested-lelked minden porcikáját elemészti. Pedig mi köze van a bánatnak az evéshez vagy az alváshoz, szinte semmi mégis a szenvedés amit Eli iránt érzett szerelmem okozott, elvette tőlem. Ez az a fajta fájdalom amit egyik orvos sem gyógyít, ez egy olyan seb amelyen egyik műtét vagy terápia sem segít. Hol van az az örökké, amit régen ígértünk... Pontosan tudom, hogy már semmi remény, fáj beismerni, de továbblépett, nekem is ezt kéne, de a lelkem és a testem az övé lett, és szertelenül játszadozhat vele, eltéphet, megtiporhat, összetörhet, úgyis ő lesz az egyetlen aki tudja hogyan kell majd újra összerakni, összeragasztani szétesett darabjaim, senki más nem rendelkezhet velem csak ő, az én kis omegám.

A szemeimet ismét elkezdték marni a sós könnyek, pedig már azt hittem, hogy könnycsatornáim rég elapadtak. Mindent végiggondoltam, mondogattam magamnak jobb lesz majd egyszer, hát persze ezt ki is hiszi el akkor amikor éppen összetörték, senki. Nem akartam, hogy jobb legyen, legalábbis nem nélküle. Az évek alatt azt mondogattam, hogy én csak azt akarom, hogy boldog legyen, mert az az igaz szerelem ha elfogadod, hogy mással van az ő boldogságáért, de ez egy orbitálisan nagy hülyeség ki fog foglalkozni az én boldogságommal, elárulom senki az ég világon. Ebben a pillanatban dühös voltam és megbántott, Eli elmenekült tőlem és úgy mer visszajönni, hogy már nem is érdeklem. Mégis minél több érvet próbáltam ellene felhozni, még mindig nem tudtam elnyomni magamban azt a erős lángot ami érte lobogott a mellkasomban. Órákat, sőt naphosszat próbálkozhatnék, minél jobban megutálni, de a végén úgyis rájövök, hogy számomra nincs fontosabb személy rajta kívül. Ő volt és lesz az egyetlen ember akit valaha szerettem, reményem sincs, hogy egyszer mást szeressek. Elvett mindent, amit együtt csináltunk, mindent amit egymásnak jelentettünk, és porig égette. Nem maradt belőlünk más, csak egy hamufelhő, amit a szél elvitt magával és soha többé nem láthatom...

Fogalmam se volt, hány óra lehet, a Nap első sugarai már erőlködtek megvilágítani az égboltot, több-kevesebb sikerrel. A fejfájásom még mindig nem múlt el, sőt erősödött. Az izmaim ernyedtek voltak, mégis felkeltem és halkan lesétáltam barátomék konyhájába, ahol kávét készítettem magamnak. Bár még forró volt, testem ordított a koffeinért, így egy húzásra lenyeltem az égető fekete életelixírt. Üveges tekintettel bámultam magam elé, ahogy elsétáltam a fürdőig, hogy kissé megmossam az arcom, keresgélés után találtam fádalomcsillapítót is. Ruhákkal nem kellett bajlódnom, azokban aludtam amiben jöttem, lehet nem ártott volna megtusolnom, de most jelen pillanatban ez volt a legkisebb problémám. Mint egy szellem úgy mozogtam a ház falai között, igyekeztem nem felkelteni a barátaimat, ígyis elég gondot okoztam nekik. Nézegettem a családi képeket a nappali falán, néhányon én is rajta vagyok, csak bámultam örömtől csillogó arcom, viszont ami most visszatükröződött a képkeret üvégen nem volt más csak egy porhüvely ami a lelkem kis szemcséit tárolja. Egy ideje talán csak bámulhattam a képeket, amikor egy apró neszt hallottam magam mögül.
-Miért vagy fent ilyen korán?-suttogta Ezekiel, aki kócosan és köntösben nézett rám.
-Nem tudtam aludni, ne haragudj ha felkeltettelek.
-Semmi gond, magamtól ébredtem, hogy vagy?-indult meg ő is a konyha felé, inni egy pohár vizet.
-Szétestem igaz?-nevettem el magam gúnyosan.
-Én megértelek, ha Leo és köztem történt volna ugyanez, én nem így reagáltam volna.
-Hanem?
-Figyelj maradjunk annyiban, hogy te nagyon erős vagy lelkileg, hogy ezt kibírtad.
-Nem érzem magam erősnek.
-Pedig olyan dolgokkal birkózol meg, amit sokan nem így tűrnének, köztük én sem.
-Lehet igazad van én mégsem ezt érzem tudod, most arra gondolok lehet jobb lenne ha meglőttek volna, mert az a seb betud gyógyulni de ez itt-mutattam a mellkasomra-, olyan seb ami örökké fáj, és hiába lesz bevarrva, a cérna mindig elfog szakadni és akkor ismét ömlik majd belőle a vér...-Ezekiel csak csendben elgondolkodott azon amit mondtam.
-El kéne mennem kicsit kiszellőztetni a fejem.-álltam fel az asztaltól, és indultam meg a bejárati ajtó felé.
-Biztos ez a legjobb ötlet?-kezdett értem aggodalmaskodni Zeek.
-Nyugi nem akarok hülyeséget csinálni, csak sétálnom kell.-bólintott, majd megvárta míg elhagyom a házat.

Órákon át róttam az utakat elmentem abba a parkba, ahol Elivel voltunk, miután rájöttem, hogy gyereke van. Hagytam, hogy a kissé még meleg szeptemberi levegő átjárja a pórusaim és a tüdőm. Bár még mindig a bánat lengett körül, de valahogy az ősz illata kicsit megnyugtatott. Biztos voltam benne, hogy már nyolc óra felé járhatunk, egyre több szülőt láttam, ahogy fejvesztve rohannak, hogy a gyerekük időben az óvodához érhessen. Éppen egy számomra ismeretlen környéken jártam, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülem. Körbe néztem és megláttam, hogy az egyik házból Clary szalad ki, és közben egy férfi kezét szorongatja.
-Apa hol van már anyu, elfogok késni az oviból.-zsörtölődött a kislány miközben a férfi kezét szorongatta. Hirtelen szembesültem vele, hogy az a férfi nem más mint Eli párja Fran, hiszen miért hívná, őt Clary apának. Biztos Eliotra vártak, és magam sem értem miért, de a lábaim nem bírtak megmozdulni, talán arra vágytam, hátha ezután, hogy látom őket boldog családként könnyebb lesz. 

Végül az ajtó ismét kinyílt és már vártam, hogy Eliot lépjen ki onnan, de egy alacsony rövid szőke hajú nő sietett és miután odafutott, csókot nyomott Fran ajkaira.
-Fúj anyuuu.-nevett rájuk a kislány.
Nem is értettem mi ez az egész, Fran lehet megcsalná Elit, de akkor a kislány miért hívja ezt a nőt anyának. Szinte ezer gondolat cikázott át az agyamon, de a testem már cselekedett és utánuk futottam.
-Elnézést, hé.-mire a férfi felém fordult. Arcán szimmetrikus vonások voltak, egészen magas is volt, tőlem csak fél fejjel alacsonyabb.
-Igen?-mosolygott rám.
-Apu ő az a bácsi, akinek Eli bácsi azt mondta, hogy én vagyok a lánya.-húzta meg a törpe a férfi kabátját.
-Tehát akkor te vagy Isaac igaz?-mire csak bólogattam.
-Eliot már elmondta, mi az igazság vagy még mindig nem volt mersze hozzá?-kérdezte a nő
-Milyen igazságot, én már semmit sem értek, te nem Eliot párja vagy?-néztem Franra
-Nem, dehogy csak a pszichológusa és talán kijelenthetem, hogy a legjobb barátja.
-Figyelj szívem én elviszem Claryt, te pedig addig mesélj el mindent Isaacnek.-nyomott egy puszit a nő Fran arcára és már kézen is ragadta a kislányt és elsétáltak.
-Én ezt nem értem, akkor Clary most kié?
-Isaac nyugodj meg, kérlek. Clary az én lányom, az enyém és Melissáé, a feleségemé. Eliot csak a keresztapja.
-Akkor hazudta nekem ezt az egészet, miért csinálta ezt. Biztos már nem szeret és nem merte elmondani, így inkább kitalált egy ilyen butaságot.-hajtottam le a fejem.
-Én inkább máshogy gondolom.-kuncogott Fran
-Ezt mégis hogyan lehet máshogy gondolni?
-Szerintem még mindig annyira szerelmes beléd, mint te belé, csak ő berezelt amikor meglátott téged és hülyeségeket beszélt, szokása.
-Miért félne tőlem?
-Tudod Eliotot egy évig kezeltem, sikerült őt meggyőzni arról, hogy az öngyilkosság nem vezet sehová, viszont a te irántad érzett szerelméből senki nem tudná ő "kigyógyítani"-formázott ujjaival macskakörmöket a levegőben.
-De akkor mégis miért vagyunk így?
-Nem tudom, beszéljétek meg és te pedig ne hagyd őt elmenekülni, csak kezdő lökés kell neki és mindent bevall, hidd el ugyanolyan hűséges volt hozzád éveken át, mint te hozzá.
-Tudod hol lakik?-kérdeztem tőle, és szinte éreztem, hogy forr bennem a vér, nem tudtam eldönteni, hogy dühös e vagyok, vagy pedig izgatott, hogy minden rendben lehet köztünk.
-Tudom, de nincs otthon, fél órája mehetett el.
-Hová?
-Hát hozzád, te kuka.
-De én nem is voltam otthon.
-Szerintem ezt ő is pontosan tudja.-mosolygott.
-Basszus akkor Eziéknél van,köszönök mindent, tényleg.-nyújtottam a kezem a fickó felé, ő pedig szelíden meg is rázta.
-Sok sikert és mondtam, legyél te a kezdeményező.

Szinte rohantam vissza a barátomékhoz, annyi izgalom és adrenalin dúlt bennem, hogy félő volt, hogy feltépem a kaput, ahogy megpróbáltam bejutni a házba. A kis szerelmem ott ült Ezekielékkel és láttam szemén, hogy nemrég sírt, vajon mi történhetett. Rám emelte tekintetét, és mivel nem akartam éppen az egész baráti társaságunk előtt megvitatni, hogy mi lesz velünk, így hát, csak szóltam neki.

-Beszélnünk kell.....

Na hali, ahogy ígértem itt a következő rész, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez szinte ugyanaz mint az előző csak Isaac szemszögéből. Már tényleg csak pár rész van hátra, úgyhogy kedveskéim hamarosan befejeződik az ő történetük. De még azért szurkoljatok nekik, hogy megtudják beszélni a dolgokat. Köszönöm, ha elolvastad.❤️🧡💛💚💜💙

Millió puszi, Cseni💖💖💖💖💖