Az újsrác, egy omega...

2.évad 2.rész

Ez a rész néhány helyen felkavaró jeleneteket tartalmazhat.

Eliot szemszöge:

Egyszerűen alig hittem a szememnek szinte semmit sem változott az évek alatt, még mindig ugyanaz a tökéletes illat, és hihetetlen smaragdszemek néztek rám. Már az első pillantásból felfedeztem, hogy az idő csak jót tett neki, még férfiasabb lett, ahogy a karjai között tartott éreztem, ahogyan derekam körül megfeszülnek az izmai, mintha mindennap csak azzal foglalkozott volna, hogy egy ilyen kidolgozott testre tegyen szert. Ahogyan szemeibe bámultam, mintha lepörögtek volna előttem azok az évek amelyeket külön töltöttünk. Ha most rákérdezne mit is mondanék, egyáltalán tudnék neki valamit mondani mi történt.......

Nyolc éve, amikor elvesztettem a gyermekeim, amikor mindent hátra hagyva gyáva és felelőtlen módon elmenekültem. Itthagytam az egyetlen embert akit valaha is úgy tudtam szeretni, mint azóta senki mást, de hogy miért hát, ha őszintén akarnék erre választ adni, magam se tudom, egyszerűen nem tudtam volna a szemeibe nézni, hiszen nem tudtam eléggé vigyázni a gyerekeire, biztos haragudott rám amiért nem figyeltem oda magamra. Én pedig ezzel nem tudtam volna szembe kerülni, hogy már nem úgy néz rám, mint régen így inkább elhagytam, mondván ő biztos könnyen feldolgozza. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi szenvedésen megy át, Beca is hányszor könyörgött, hogy jöjjek haza, mégse tettem. 

A félelem, az egyetlen olyan dolog ami visszatartott akkor és most is. De, hogy mi is történt pontosan......

Mikor a kórházban megtudtam mi történt mérhetetlen düh és szomorúság lepett el, egyszerűen nem tudtam volna Isaac szemeibe nézni mindazok után, hogy a két kis csöppség elment, örökre. Így mikor megtudtam, hogy átszállítanak, szinte könyörögtem az orvosnak, hogy ne mondja el Isaacnek hová visznek. Nehézkesen de belement. Amikor vége lett a kisebb műtétemnek, egyedül anyát értesítettem arról, hogy elmegyek egy kis motelba a melletünk lévő városba. Bár csak egy hetet töltöttem ott, szinte nem is emlékszel semmire azokból az időkből, állandóan vagy álomba vagy ájulásig sírtam magam. Megkértem Becát, hogy ne jöjjön oda még csak meglátogatni sem, nehogy Isaac rám bukkanjon, ami utólag így nagy butaság volt, talán ha akkor szembe nézek vele, most nem rettegnék ennyire. Végül elvégeztem a gimnáziumot, teljesen távútón, ami persze az igazgató jószívűsége nélkül nem ment volna. Ezután pedig elköltöztem egy apró lakásba, szinte a semmi közepén. Hónapokig csak fátyolos tekintettel járkáltam fel alá, mígnem egy nap annyira magam alatt voltam és már úgy éreztem, hogy nem köt ide semmi, akkor minek is maradni ezen a világon. A lehető legfájdalmasabb módon akartam végezni magammal, hiszen megérdemeltem volna a büntetésem. 

A víz már hideg volt körülöttem, a karom szinte már bíborban úszott a vértől, a világ előttem kezdett elsötétülni, már semmit nem éreztem, sem fájdalmat, sem szenvedést egyszerűen csak vártam mikor jön el értem a vég.

Mikor szemeim kinyitottam és csak fehérséget láttam magam körül, szinte biztos voltam abban, hogy halott vagyok, de amikor egy halk csipogás ütötte meg a fülem, már leesett, hogy bizony kórházba kerültem. Nem is értettem ki hozhatott be, hiszen teljesen egyedül voltam a lakásban. Kezeimre pillantottam, amiket vastag kötések borítottak. Hiába éltem, akkoriban teljesen hullának éreztem magam, belülről csak egy nagy tátongó üresség voltam. Eltelhettek felőlem órák vagy csak egyszerűen percek, fel sem fogtam amikor bejött az orvos Becával karöltve, aki szinte rámzuhant, annyira megakart ölelni. Láttam rajta, hogy nagyon leszidna amiért megpróbáltam megölni magam, de inkább visszafogta magát és csak megnyugtatóan simogatta a fejemet. Hallottam ahogy beszélnek hozzám, de mintha a szavak nem jutottak volna el a tudatomig. Ez így ment egészen addig, míg egyszer csak, bejött hozzám egy teljesen ismeretlen férfi. Magas volt, széles vállakkal, szemeiben megnyugvás csillogott, mintha az ég világon semmi sem törhetné meg az ő boldogságát. Ő volt az én pszichológusom, bár eleinte inkább csak bólogattam, meg hümmögtem neki, mert nem volt se kedvem, se erőm válaszolni az általa feltett kérdésekre. Az egész egy hétig ment, amikor már elmehettem a kórházból, reméltem, hogy soha többé nem kell látnom azt a fickót, de milyen nagyot tévedtem. Mivel teljes mértékben önveszélyesnek voltam nyílvánítva és a szüleim is úgy gondolták, hogy jót tenne nekem a társaság, így elkerültem a pszichológusom magán klinikájára, ahol nem voltunk sokan, akik állandóan ott laktunk. Szinte minden percben figyeltek ránk, először nagyon kellemetlenül érintett, de az idő folyamán kezdtem kissé megnyílni a kis beszélgetéseinken is. Sőt Franco beszélt rá arra is, hogy nekivágjak egy egyetemnek. Bár röpke egy év alatt kikerültem a klinikáról, mondván mostmár nem szánt szándékom kárt tenni magamban, Francoval tartottuk a kapcsolatot, ott voltam az esküvőjénél és a lánya születésénél is. Mint mondtam elkezdtem az egyetemet is, amit menedzsment és vállalkozásgazdaságtan szakon el is végeztem. Bár  mostanában nem igazán a szakmámban tevékenykedek. Franco egy ideje, elkezdett foglalkozni lelkileg sérült gyermekekkel is és ugyebár nekik is nyitott egy részleget a klinikáján és én ott dolgozom mint a kisgyermekek felügyelője. Sokszor meséltem, nekik az életemről. A lányok szinte egytől egyig megakarták ismerni Isaacet, annyira odavoltak érte, a kisebbek pedig sokszor megkérdezték mikor tervezem elhozni őt magammal, persze mindig valamivel hárítottam a kérdést. Sohasem mertem még nekik sem bevallani, hogy egy ennyire jó embert hagytam el csupán félelemből.

Így teltek a napjaim, távol anyutól és a többiektől, sokszor haza akartam jönni, de tartottam a találkozástól, nem csak hogy tartottam ez volt a legnagyobb félelmem. Bár persze Beca és anyu nem mellesleg apu is sokat látogattak hozzám, de én soha nem mentem el hozzájuk. Persze tudtam Eziék esküvőjéről, a kislányukról és Beca rengeteg képet mutatott róla és Isaacról, nagyon látszott rajtuk mennyire össze vannak nőve, és hogy mennyire jó apuka lenne belőle. Erre a gondolatra mindig összefacsarodik a szívem, hiszen ha nem lett volna akkoriban ez a szerencsétlenség akkor már nyolc éves kis porontyaink lennének. 

Nagyjából két hónapja ismét leültünk Francoékkal beszélgetni, imádtam a Claryvel lenni, a lányával, annyira édes volt még így is, hogy lassan már óvodába készülődik. Kiderült, hogy Fran egy újabb klinikát tervez nyitni, persze emellett és ami a lényeges, hogy abban a városban, ahol régebben éltem, és bár tudta mennyire nem akarok hazamenni, mégis arra gondolt rögtön, hogy lehetnék én ott az egyik főkoordinátor. Sokáig tanakodtam rajta, viszont rájöttem, hogy ezzel én csak nyerhetek, közel leszek mindenkihez aki fontos és már elég felkészültnek éreztem magam ahhoz is, hogy Isaac szeme elé álljak.

Már akkor megkezdtődtek a szerződések aláírásai, az apróbb munkálatok befejezése és hát Franco feleségének Melissának annyira megtetszett az a környék, hogy végül ők is ideköltöztek. Ami persze szegény Frannak jelentett több munkát, hiszen neki a régi klinikával is kellett foglalkoznia, de mindig is úgy ismertem meg őt, hogy a családjáért bármit megtenne, ezért ez sem jelentett számára akadályt. 

A mai napon reggel pedig úgy keltem, hogy végre igazán otthon éreztem magam, bár anyuék tudták, hogy visszaköltöztem, mégsem kényszerítettek, hogy esetleg náluk lakjak vagy bármi ilyesmi, inkább segítettek a saját kis lakásomba beköltözni. A legjobb az egészben pedig az volt, hogy még szomszédok is lettünk Francoékkal. Így ma reggel mivel nagyon sok dolguk volt, felajánlottam, hogy eldobom Claryt az óvodába. De arra korántsem számítottam, hogy pont itt fogok szó szerint belefutni életem szerelmébe, a fiúba akit nyolc éve elhagytam. Bár hála Isaacnak nem estem el és Clary pedig ügyesen kapaszkodott belém, de azért egy időre, még levegőt is elfelejtettem venni, csak bámultam rá.

-Szia Eli.-köszönt nekem azon a csodásan csengő mély hangján, amit mindig is imádtam.
-Szi-szia.-szedtem magam gyorsan össze és bár a testem ellenezte, de az agyam szerint cselekedve kimásztama karjai közül.
-Hogy vagy?-nézett rám kedvesen, mintha semmi nem történt volna.
-Minden okés, veled?-semmi nem volt okés abban a pillanatban egyszerre fáztam és vert le a víz, amit persze szegény Clary nem értett.
-Velem is minden rendben, és ki ez a csöppség, csak nem a kislányod?-kérdezte apró éllel a hangjában.
-De, igen és most ha megbocsájtasz nekünk mennünk kell, gyere Clary.-húztam magam után szegény pöttömöt.

Amikor beértünk az épületbe a kislány kicsit meghúzta az ingem ujját, jelezve, hogy figyeljek rá.
-Eliot bácsi, miért hazudtál annak az úrnak?-nézett rám nagy kíváncsi szemeivel.
-Magam sem tudom pöttöm, csak megijedtem.
-Na jó, de azért majd mondd el neki, hogy nem vagyok a lányod, szegény nagyon szomorúnak tűnt miatta.
-Okés, majd elmondom neki.-talán-tettem hozzá magamban.
Majd beküldtem a kislányt az oviba, ahol az ovónőnek válaszoltam a kérdéseire, majd végre kinyitottam az épület ajtaját és csukott szemmel kifújtam azt a súlyos levegőt ami egészen addig nyomasztotta a tüdőmet. Azonban mikor kinyitottam a szemeim, Isaac még mindig ott állt, és mintha rám várt volna megindult felém....

Hi Hi, itt is lennék a kövi résszel. Rendkívül hosszúra sikeredett, de remélem ezt nem bánjátok. Ebben a részben azt a kérdést is megválaszoltam ki is az a titokzatos kislány. Remélem elnyerte a tetszéseteket. Köszönöm, ha elolvastad.

Puszii, Cseni