Nicole Diamonds egy átlagos életet élő 17 éves lány. Viszont az új tanév első tanítási napján nagy meglepetés éri, mikor ugyanis új osztálytárs érkezik Cameron Dallas személyében. A lány egyből felismeri régi ismerősét, aki azonban tagadja kilétét...
Az idióták éppen egymást ölték a nappaliban, mikor belépte az ajtón egy váza pont felém repült.
-Ti mi a szájba...khm, izét csináltok?-kiabáltam rájuk, mire egy pillanatra meg álltak.
-Játszunk.-mondták egyszerre, majd mit sem törődve velem fojtatták amit csináltak, a vicc az volt az egészben, hogy még Dylan is dedóst játszott....így muszáj volt nekem is beállnom.
¤ Nicole Diamonds ¤
Egy hét telt el azóta a nap óta. Minden nyugodt volt azóta, csak Cameron viselkedett furcsán.
Ma újabb hétfőnek nézünk elébe....Reggel az órám csörgésére riadtam fel, annyira bal lábbal keltem, hogy még az ágyamból is kiestem. -tudom csak én lehetek ilyen szerencsétlen.- Na szóval, miután sikerült felkelnem a földről a szekrényemhez léptem és kivettem az első ruha darabokat amik a kezembe kerültek.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Miután sikerült felöltöznöm a fürdőbe mentem és reggeli rutinomat kezdtem elvégezni, a hajamat most egy kócos kontyba fogtam és késznek nyilvánítottam magam, szóval leindultam reggelizni.
-Jó reggelt.-köszöntem fáradtan és egy puszit adtam anya arcára.
-Jó reggelt kicsim.-mosolygott. Én pedig úgy döntöttem, hogy reggelire pirítóst eszem, úgyhogy neki álltam elkészíteni.
~*~
Szép mondhatom...mindenki megbetegszik és egyedül kell suliba jöjjek. Szuper... Miután megtudtam, hogy drága barátaim "szabadságolták" magukat úgy döntöttem, hogy most az egyszer busszal megyek suliba.
Beestem a padtársam mellé, aki furábban nézett mint szokott, de mit sem törődve vele tovább hallgattam a zenémet.
Már a zene véget ért és éppen egy új kezdődött, mikor megbökte 'valaki' az oldalamat. Kihúztam a fülesem és türelmetlenül néztem Rá, hogy mit akar.
-Csengettek.-morogta.
-Oh...Köszi.-mondtam és kikapcsoltam végleg a zenét.
Az óra -mint mindig- lassan és unalmasan telt. 45 perc szenvedés után végre kicsengettek.
Már éppen hallgattam volna úja a lejátszási listám, mikor Cameron rám nézett.
-Nincs kedved bandázni?-kérdezte.
-Öm....nincs?-mondtam és bedugtam a fülesem a fülembe. Most komolyan a múltkori után még az is sok, hogy mellette kell ülnöm.
-Na jó, ebből elég.-mondta és a kezemet megragadva húzni kezdett ki a teremből.
-Enged el!-parancsoltam rá, de nem foglalkozott velem.-Nem hallod?
-Mi bajod van?-kérdezte miután elengedett.
-Inkább neked mi bajod van.
-Én csak...ajh idegesít, hogy ilyen ellenszenves vagy velem.
-Te tehetsz róla.-motyogtam.
-Miért is?-vonta fel a szemöldökét és egy lépést tett felém, mire én is tettem egy lépést hátra, de a fal nem engedte hogy tovább meneküljek.
-Látod, pont ez...-mondtam.
-Mi?-suttogta a fülembe, mire engem kirázott a hideg, nem hiszem el, hogy ezt mind ő váltja ki belőlem.
-Abba hagyhatnád.
-OOO...Mit?-kérdezte és a fejem mellé támasztotta a kezét.
-Figyelj....nem tudom, hogy mit miért csinálsz, de fejezd ezt be. Nem bírom követni a hangulataidat...és kivagyok attól, hogy egyszer megjátszod a szelíd kisfiút máskor meg egy kanos vad álla....-nem tudtam befejezni mondandóm mert elhallgattatott. Úgy csókolt meg mintha bármelyik percben össze roppanhatnék érintésétől. Hamar elvált tőlem, ami nekem nem igazán tetszett, így most én kezdeményeztem a csókot. Tettemet egy mosollyal díjazta é egyből átvette a domináns szerepét. Kezét derekamra csúsztatta míg én hajába vezettem az enyémet.
Végül levegő hiány miatt elváltunk.
-Fuu...hát erre nem számítottam.-nevetett fel.
-Bassza meg..-morogtam, mivel csak most esett le, hogy mit is csináltam az imént.
-Mi az?-suttogta és arcáról nem lehetett levakarni azt a hülye beképzelt mosolyát.
-Semmi.-mondtam szomorúan.
Tudom, hogy neki csak egy játék vagyok, tudom, hogy őt nem érdekli az érzéseim. De az igazság az, hogy beleszerettem Cameronba.
Éppen távoztam volna, mikor elkapta a csuklóm és vissza húzott magához.
-Figyelj...-kezdett bele komolyan.-Sajnálom, hogy ilyen gyökér vagyok, de nem tudom, ha a közeledbe vagyok elmegy az eszem. Nekem...szükségem van rád. Mert fontos vagy nekem.-mondta halál komoly tekintettel.
Csak az a baj, hogy nem tudok neki hinni. Bárkit megkaphatna miért pont engem akarna?
-Erre nem számítottam...-ismételtem meg őt.-Bocs, de mennem kell.
-Várj...Most hová mész?-kérdezte értetlenül.
-Remélem élvezed a játékodat.-suttogtam a fülébe és vissza indultam a terembe.
-Várj!-kiáltott fel.-Akkor te most nem hiszel nekem?
-Dehogynem... kb. annyira hiszek neked, mint ahogy abban hiszek, hogy ötös lesz a matek dogám.-nevettem, majd végleg otthagytam. Csak hogy nem voltam boldog....belül kismillió darabra hullottam szét és minden kis darab azt ordította, hogy szeretem őt. Mintha egymás vízhangjai lettek volna... Viszont büszke voltam magamra, hogy ezt megtudtam tenni.
