Csak Te + Èn /C.D. ff./ -BEFEJEZETT-

TIZENHAT

-Apa?-kérdeztem sokkos állapotban és könnyeim utat törtek maguknak. Abban a pillanatban úgy éreztem mindenki elárult és becsapott. Minden erő kiszállt belőlem.

-Nicole.-suttogta maga elé Cam, de nem bírtam rá nézni.

-Nem tudod megakadályozni azt aminek meg kell történnie.-mondta apa.

Felugrottam az ágyról és felpofoztam mindkettőjüket.

-Kislányom.-suttogta apa.

-Nem vagyok a lányod.-kiabáltam vele és sírásba törtem ki. Nem hiszem el, ezt egyszerűen nem hiszem el. Mindvégig hazudtak nekem?

-Had magyarázzam meg.-kezdte Cam.

-Nem akarom hallani mit hazudsz össze...ismét.

-Nic...-suttogta Cam, és próbált utánam jönni.

-NE! Ne gyere a közelembe. Egyikőtök se jöjjön a közelembe.-kiabáltam.

A nagy kiabálást meghallhatták Dottiék is, mivel a szobám ajtaján kopogás nélkül rontottak be.

-Mi a ba...-elakadt Dotti szava, ahogy meglátta a félhomályban állókat.

-Dotti.-suttogta Steve és a keze után kapott, hogy ne essen össze.

-M-Mi fo-lyik itt?-dadogott Dotti.

-Nem tudom, de nem is érdekel.-mondtam és elindultam ki a szobámból. Mikor kiértem a friss levegőre egy kar rántott magához. Nem, nem Cameron volt és nem is apám, nem, ő nem más volt mint Shawn.

-Te is tudtál róla.-suttogtam.

-Nicole. -suttogta.-Kérlek ne menj el...én tudom mi fog történni ha elmész.

-Ohh...igen?-lettem hisztérikus.-Mi fog történni? Leszarom. Érted? Le-sza-rom!!-tagoltam.

-Nicole..-vett mély levegőt.-ha elmész meghalsz.-mikor befejezte mondatát ne tudtam elképzelni, hogy hazudik vagy igazat mond. Tényleg meghalok? Lehet nem is lenne olyan nagy baj, ha igazat mondana. Meghalnék és kész, nincs több probléma.

- És mi van, ha engem nem érdekel az hogy meghalok?

-De én meg azt nem hagyhatom.-hallottam meg Cameron hangját, majd annyira lettem figyelmes, hogy a lábam nem éri a talajt.

-Tegyél le.-visítottam és ököllel ütöttem a hátát...mintha ezt megérezné..

-Nem. Nic végig kell hallgatnod minket...utána úgy döntesz, azt csinálsz amit szeretnél. Kérlek...

-Nem! Nem, tegyél le de már.-kiabáltam vele, de nem volt haszna, mivel vissza vitt a házba és kulcsra zárta az ajtót. A ház tele volt vámpírokkal és vérfarkasokkal.

-Szóval mindenki, mindent tudott de senki egy árva szót nem mondott. Ez aranyos.-akadtam ki az este folyamán már sokadjára.-Nem vagyok kíváncsi egyikőtökre se, főleg nem rátok.-mutattam apámra és Cameron-ra. Gilinsky furán kezdett rám nézni, mire Rebecca oldalba vágta.

-Muszáj.-suttogta Gilinsky barátnőjének.

-Nem, nem muszáj.-morgott rá.

-Hagyd.-szólt bele Cam is. Itt csak én nem értek semmit?

-Megérthetnéd ha hagynád, hogy elmondjuk.-nézett rám Johnson.

-Miért turkálsz a fejemben?-ripakodtam rá.

-Nem turkáltam, olyan hangosak a gondolataid, hogy a teremben mindenki másét elnyomják. Nehéz nem rá figyelni.-mordult fel.

-Mennyetek haza. Hagyjatok békén.-mondtam erőtlenül és leültem a kanapéra.

-Figyelj...-sétált hozzám apám.

-Nem értetted, hogy nem vagyok rád kíváncsi?-kiabáltam vele és a könnyeim újra utat törtek maguknak, ahogy eszembe jutott hány karácsonykor, hány születésnapomkor nem volt velem.-Eltűnsz, majd 11 év múlva feltűnsz és azt várod, hogy itt majd minden rendben lesz? Hát nem lesz.-kiabáltam vele.

-Hallgass meg kérlek.-kérte elhaló hangon és akkor úgy éreztem meg kell hallgatnom. Bár nem értettem , hogy miért és hogyan változott meg ilyen gyorsan a véleményem.

-Rendben.-mondtam feladóan és a többiek ezt hallva körénk gyűltek.

-Sajnálom, hogy elhagytalak titeket...én csak az eltűnése előtti este túl sokat ittam és sötétbe indultam haza, de nem értem haza egészen máig. Az oka annak, hogy nem értem haza pedig az volt, hogy egy vámpír talált rám és miután átváltoztatott nem bírtam magammal. Kellet egy kis idő mire megszoktam azt aki lettem. Azért nem tértem haza mert féltem, hogy bántanálak titeket, majd jött Cameron. A szüleit egy bérgyilkos banda meggyilkolta és Cameront is alig tudtam megmenteni. Azért tértem vissza, hogy ettől a seregtől, mert már sereg lett belőlük megvédjelek. Mert te vagy a következő célpontjuk és addig nem állnak le míg a feladatot be nem végzik.-mondta apám, mire én sokkos állapotban néztem ki a fejemből.

Cameron-nak meghaltak a szülei? Az apám vámpír? Egy sereg rám vadászik? Nem értek semmit.

-Igen ez mind igaz.-tette hozzá Johnson.

-Miért? Miért nem mondtátok el?-kérdeztem.

-Mert tudtuk, hogy jobban kiakadnál ha egyszerre tudnál meg mindent.-mondta Shawn.

-Igen?-nevettem fel. -De ti mind tudtátok.-mutatta végig barátomon, barátnőimen és barátaimon. -Te pedig.-mutattam Gilinsky-re.-Az erődet rajtam használod csak azért hogy végig hallgassam ezt a sok semmit.

-Nic...én sajnálom, de muszáj volt hallanod.-nézett rám bűnbánóan.

-Nem. Nem volt muszáj hallanom. Szóval most és megismétlem még egyszer, hogy mindenki megértse, MOST húzzatok el innen.-mutattam az ajtóra. Mindenki értetlenül nézett rám.-Hülyék vagytok vagy mi?-kiabáltam.-Takarodjatok el a házból, mindenki.

Szófogadóan indult el mindenki, Dotti-n, Steve-n, Cameron-on és apámon kívül.

-Nicole...-jött oda hozzám Cam. -Nic kérlek bocsáss meg én sze..-nem tudtam befejezni, mert elegem lett és felpofoztam.

-Hagyj békén. Te ha tehetnéd még mindig titkolnád. Ne érdekel mit akarsz mondani. UTÁLLAK! Érted? U-tál-lak!-szótagoltam el neki, mire megdöbbent és egyben csalódott tekintete bele égett az emlékeimbe. Összetörtem őt, bár ő is összetört engem. És most lehet, hogy játszom itt a dráma hercegnőt, de nem érdekel. -Te is mehetsz.-mutattam apámra és mit sem törődve semmivel felmentem a szobámba, ahol minden kitört belőlem. Az ágyamon fekve sírtam, egészen addig, míg az álom el nem nyomott.