Csak Te + Èn /C.D. ff./ -BEFEJEZETT-

➡ [ÉVADZÁRÓ] ⬅

¤ Cameron Dallas ¤

-Nyugodjak meg?-kiabáltam magamon kívül.-Akkor árul el mi a jó büdös francról beszélt.-kiabáltam.

-Nem tudom miről beszélt.-kiabálta.

-Legalább ne hazudj.-kacagtam fel, majd elindultam a kijárat felé, mikor kiléptem az ajtón becsaptam azt, még jó hogy nem esett ki a helyéről.

¤ Shawn Mendes ¤

Nem hiszem el...ezt most tényleg nem. Azt hittem bízhatok Johnson-ba, de elárult. Bár láttam volna előre...hülye látomások, mikor pont ilyenkor nem jösztök..

-Shawn Mendes...mi volt ez az egész?-kérdezte az ajtómban állva Dylan.

-Semmi közöd hozzá.-morogtam.

-Oh..dehogynem. Ne akard, hogy baj legyen.-kezdett fenyegetőzni.

-Oh..igen, mert mit csinálsz?-nevettem fel, nem felelt, mire megint felnevettem.-Ennyi? A híres Dylan O'Brien ennyire képes?..Hallgatásra?..Mit is vártunk. -nem mondott semmit, csak kiment a szobámból.

Inkább megkeresem Jack-et és lenyúzom a bőrét, minthogy ezeket hallgassam.

¤ Cameron Dallas ¤

Hazaérve ledobtam magam a kanapéra.

-Nash.-kiabáltam, mire előbújt az említett és furcsán nézett rám.

-Te ittál?-kérdezte.

-Ja...elég nehéz volt elérni, hogy megérezzem...asszem kiittam a kocsma egész tartalmát. Bár lehet jobban jártam volna ha az emberek tartalmát iszom ki..Az hamarabb beütött volna.-kacagtam mint egy hiéna.

-Cameron...te nem vagy normális.-mondta, mire nekem felszaladt a szemöldököm.

-Nem vagyok normális?-nevettem.-Mond el miről beszélt Shawn!-néztem rá dühösen.

-Nem tudom.-válaszolta, mire felugrottam a kanapéról és letepertem a földre.

-NE-HA-ZUDJ.-tagoltam a mondatomat dühösen.

-Szállj le rólam!-morogta.

-Hogy mondod?

-Hallottad mit mondott.-húzott fel Nash-ról Dylan.

-Hogy mertél hozzám érni?-morogtam rá.

-Úgy ahogyan te hozzá.-mondta.

-Tudni akarom.-néztem a szemébe, mire ő megremegett és össze csuklott.

-Cameron..Cam fejezd be.-hallottam messziről Nash hangját.

Azt se tudom mi történik, akkor hogyan álljak le?

Egyszer csak elnyelt a sötétség és minden elcsendesedett, már nem hallottam a nevem foszlányainak kiabálását, a fájdalmas nyöszörgéseket, semmit csak én voltam a sötétség és a csend. Fájdalmas csend.

A sötétben kisebb fény gyúlt, kék lángok világosították be a vak sötétséget. Annyira szép volt,hogy muszáj volt közelebb mennem felé. Mikor oda értem elaludt a fény.

-Mi a...-kérdeztem magamtól.

-Üdvözöllek Cameron Dallas.-hallottam egy hangot.

-K-Ki vagy te?-kérdeztem, mikor utoljára ilyen történt semmi jó nem sült ki belőle.

-Én vagyok a már elfeledett emlékeid.

-Hogy a mim?-értetlenkedtem.

-Azok az emlékek amik nem fontosak és ezért elfelejted őket.

-És mit akarsz?

-O...nem én akarok, te akarsz valamit.-nevetett.

-Nicole...-suttogtam.

-Látod...csak tudod te, hogy mit akarsz.-ezután a mondata után a sötétséget vakító fehérség váltotta állt. Egy hófehér "könyvtárban" voltam.

-Miért vagyok itt?

-Annyira akarod az igazságot, hogy a szervezeted nem bírta tovább...ezért elájultál és idekerültél.

-Hol keressem a választ?

-Ha nagyon akarod...megtalálod.-kösz sokat segítettél. Egy hatalmas "könyvtárban" vagyok, eltart majd egy ideig mire megtalálom.. erre kapok egy rejtvénynek se mondható segítséget. Aranyos vagy.

Lassan elindultam a sorok között, minden sor felett ki volt írva egy kis táblára, hogy milyen emlékem van benne.

Mit kellene keresnem? 'Amikor elment az eszem és nem tudom mit tettem?' vagy mi? De most komolyan. "Ha nagyon akarod...megtalálod...Ha nagyon akarod." Száguldoztam a sorok között, míg nem találtam egy olyat aminek az volt a neve hogy: AKAROM. Talán meg van amit keresek? Elindultam és minden egyes "könyvet" végig néztem, de egyik sem az volt, amit kerestem. A sor végén volt egy fekete ragyogó "könyv" amit még nem néztem. Kihúztam és egyből feltűnt a "könyv" címe: 'Amiről nem tudsz, az nem fáj.'

Merjem kinyitni???-ez a gondolat söpört át az agyamon.

-Már nincs sok időd...én a helyedbe gyorsan kinyitnám.

-És ha jobb nem tudnom, mi történt?-kérdeztem bizonytalanul.

-A te döntésed...de tudtommal eddig akartad.

-Igaz.-és kinyitottam. A valóság villámcsapásként érte a tudatom. Nicole...Johnson, Gilinsky és mindenki más...Láttam mindent. Mintha csak egy filmet pörgettek le volna gyorsan előttem, úgy láttam magam előtt a saját emlékeim.

Ezt tényleg jobb volt nem tudni...

-Cameron...-hallottam Nash hangját, majd a könyvtár elhomályosodott előttem és egy alak kezdett el kirajzolódni...Nash.

-Cameron, jól vagy?-kérdezte Dylan,és ezután mindenki a látókörömbe került.

-Túl közel vagytok.-nyöszörögtem, mire egyel hátrébb lépett mindenki, Nash-on kívül.

-Jól vagy?-kérdezte Aaron.

-Tudom...mindent tudok.-suttogtam, mire Nash szemei elkerekedtek. És gondolom mindenkié, mivel mindenkinek szuper hallása van a terembe.

-Hogyan?-hallottam meg Gilinsky hangját, mire felnevettem.

-Asszem fura manók élnek az agyamba.-mondtam és felálltam a földről.

-Most mi lesz?-kérdezte Carter.

-Elmondjátok miért csináltátok.

-Nem akartuk hogy bűntudatod legyen...-kezdte Gilinsky.

-És Nicole....Nicole félt,vagy talán még most is fél tőled.-fejezte be a mondatot Nash.

-Fél tőlem...-a szívem..-ami amúgy nincs- most ezer darabra tört. Fél tőlem... Bántottam...

-Cam...Sajnáljuk, csak azt akartuk hogy ne fájjon.-mondta Dylan.

-Ne fájjon?-nevettem fel.-Ez mindenhogy fáj.-kiabáltam majd otthagytam mindenkit.

Megkeresem...tudni akarom, hogy fél-e még tőlem, tudni akarom hogy van, látni akarom, mindent akarok...csak vele.

MINDENT AKAROK AMI VELE KAPCSOLATOS. ŐT AKAROM, ÚJRA ÉS ÚJRA LÁTNI AKAROM!

¤-¤-¤-¤-¤-¤-¤-¤-¤-¤

Sziasztok! 😉😏

Itt is lenne a befejező rész. Remélem tetszett nektek ez a rész... és az évad, remélem a következőnél is találkozunk. 😚😅👌

xXPuding