my favorite teacher ~ jikook | ✔

39.

Síri csend volt az egész házban. Az óra kattogását lehetett csak hallani. Szívem még mindig hevesen vert az előbb ért sokk miatt, ahogyan elmenekültem Jungkook elől, a problémáim elől. Nem mozdultam a földről, olyan üres voltam belülről. Egyszerűen annyira összejött minden. Az eddig mondhatni normális életem, egy pillanat alatt felfordult.

Felkeltem a földről, de amint megpillantottam Jungkookot, azonnal visszabuktam. Azt hittem már rég elment. Mit keres még itt?

- Nem fogok elmenni Jimin - hallottam meg Jungkook hangját, az ajtó túloldaláról.

- Mert?

- Mert tudom, hogy szükséged van rám - mondta.

Bármennyire is igaza volt, ebben a percben nem éreztem úgy, hogy bármiféle kapcsolatot akarnék azzal az emberrel, aki börtönbe juttathatja az apámat.

- Csak menj el - temettem arcomat a kezeimbe. - Nincs szükségem rád. Nyerd meg a pert és felejts el. - rágcsáltam a szám szélét.

- Ha beengedsz és rendesen meg tudjuk beszélni, akkor elmegyek - mondta fáradt hangon.

- Igen?

- Igen - sóhajtott egyet.

Kattant a zár, majd Jungkook azzal a lendülettel betört a házba és könnyekkel áztatott szemekkel rám nézett.

- Nincs szükséged rám?

Hangja halk volt, szinte csak suttogta ezt a kérdést, én pedig egy pillanatra meginogtam, de eszembe jutott, hogy mit tett velem, ezért erős maradtam és komor, monoton hangon közöltem vele, hogy nincs rá szükségem. Eltátotta a száját, majd értetlenül nézett rám, olyan volt mintha fel sem fogta volna, hogy mit mondtam neki az előbb.

- Nincs? - lépett közelebb hozzám.

Meg akart csókolni, de eltoltam magamtól. Erősnek kell lennem.

- Ott van neked Hyerin. Meguntam, hogy második legyek nálad Jungkook. Elleszek itt egyedül a nagy házban a pandámmal. Csak sétálj ki azon az ajtón és felejts el engem. Ígérem nem mondom el senkinek, hogy valaha is volt közöttünk valami. És teljesen normálisan fogok veled viselkedni a suliban, nem leszek bunkó és Hyerint kerülni fogom. Csak ne nehezítsd meg a helyzetem. - néztem mindvégig a szemeibe, amiket mondandóm után azonnal lesütött.

- Tényleg ezt akarod?

- Nem tehetek mást. Valahogy úgy érzem, hogy becsaptál engem. Átvágtál és... - nem bírtam befejezni mondatom, mivel közbeszólt.

- Ez nem igaz Jimin. Én nem ha... - szakítottam félbe most én.

- Átvágtál és ez kurvára fáj Jungkook - folyt végig az első könnycsepp az arcomon. - Börtönbe csukatod az apámat, ráveszed a legjobb haverom, hogy konkrétan ellenem valljon a bíróságon és ezek után azt hiszed, hogy képes vagyok mosolyogva hozzád bújni vagy megcsókolni téged? - töröltem le könnyeim.

- Én..én csak jót akartam neked - hajtotta le fejét. - Csak olyan rossz volt látni, amikor szívásfoltokkal jöttél iskolába, megremegtél ha valaki az apádról beszélt vagy amikor szorítás nyomok voltak a nyakadon. És amikor kényszerített arra, hogy megcsókold. Amikor eltörte az orrod. Vagy a legutóbbi eset. Majdnem megölt. Azt hittem szerettél volna nyugodt életet, de akkor sajnálom, hogy törődtem veled. Igazad van, megyek inkább Hyerinhez, akinek tényleg szüksége van rám, én még is leszartam őt miattad. - rúgott bele idegesen a kanapéba, mire belőlem még jobban előtörtek a könnyek.

- Szia Jungkook - nyitottam ki az ajtót, majd figyelve lassú lépteit, remegő kezekkel vártam, hogy végre elmenjen innen.

Vártam, hogy végre egyedül lehessek és addig sírhassak ameddig el nem fogynak a könnyeim. Utoljára a szemeimbe pillantott, én pedig rácsuktam az ajtót, majd összerogytam. Gratulálok Jimin, most üldözted el magad mellől az embert, aki a legtöbbet törődött veled és talán igazán szeretett téged. Kétségbe esetten csaptam ki a bejárati ajtót, majd egészen a kapuig rohantam, de késő volt. Jungkook már nem volt ott. Elment. Elment Hyerinhez.

- Baszd meg, baszd meg, baszd meg - kiabáltam. - Istenem olyan nyomorék vagyok. - túrtam bele idegesen a hajamba.

Mindennek vége. Egyedül maradtam. Ez az amitől mindig is a legjobban féltem. Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik ez, de nem gondoltam, hogy mindössze tizenhét éves leszek. Ennyire nehéz lenne egyedül lenni?