my favorite teacher ~ jikook | ✔

40.

Idegesen járkáltam fel és alá a házban, hol a körmeimet rágva, hol a hajamba turkálva, hol pedig nagyokat sóhajtozva. Elérkezett ez a nap is.

December kettő. Egy szép szombati nap. Ahelyett, hogy otthon pihennék, a bíróságra kell mennem, méghozzá egyedül. Jungkook, Taehyung, apa és én leszünk csak ott, ha minden igaz. Hogy izgulok-e? Hogy félek-e? Szavak nincsenek arra, hogy mit érzek jelenleg. Mindenki ellenem van és ez meg a sajnálkozásnál is rosszabb.

Ma pontosan délben kezdődik el apa tárgyalása. Most fogok találkozni vele egy hónap után. Olyan gyorsan telik az idő. Mintha csak tegnap lett volna, hogy könnyekkel küzdve szakítok Jungkookkal. Az iskolában tényleg nagyon kedves volt velem, többször is próbált velem az órák után beszélni, de én mindig sietve távoztam onnan. Taehyung... nos vele is teljesen megváltozott a kapcsolatom. Ebben a két hétben kevesebbet beszéltünk, mint általában fél nap alatt szoktunk. Amennyire nem vártam ezt a napot, annyi szeretném, hogy vége legyen és minden visszatérjen a régi kerékvágásba, már amennyire ez lehetséges.

Remegő kezeimmel próbáltam rendesen magamra tenni a nyakkendőt, de az nagyon nem szeretett volna velem együtt működni, ezért felidegesítettem magam és a sarokba dobtam. Kell a halálnak nyakkendő. Felhúztam szövetkabátom, majd a kedvenc sapkám, ami olyan meleg még ezekben a szeles időkben is. Nagyokat fújtatva csaptam be a bejárati ajtót, majd zártam be kettőre. Ahogy megcsapott a hideg szellő, összehúztam magam, úgy siettem, hogy elérjem a buszt. Fogalmam sincs, hogy mi vár majd ott rám, de magamat ismerve nem fogok kibírni könnyek nélkül.

[...]

Idegesen követtem az előttem sétáló öltönyös fickót, aki be sem mutatkozott nekem. Annyit mondott, hogy kövessem őt, kicsit sem kedves hangsúllyal. Egy hatalmas terembe vezetett be, ahol megpillantottam Jungkookot és Taehyungot, amint éppen egymással beszélgetnek. Mindketten rám pillantottak, de jobbnak tartottam, ha elkapom onnan a tekintetem, hiszen így is nagyon kellemetlen a helyzet. Mutatta, hogy üljek le a Jungkookékkal ellentétes oldalra és várjak ott, amíg nem szólítanak engem. Azt mondta jönni fog majd valaki, aki segíteni fog nekem, szóval ne aggódjak.

Levetkőztem, majd remegő kézzel túrtam bele a hajamba és meredten bámultam magam elé. Éreztem az égető pillantásokat mellőlem, de nem néztem oda. Az lett volna a legszarabb ötlet, amit csak csinálhattam volna. Látni a legjobb haveromat és a volt barátomat, miközben éppen arra készülnek, hogy a jól betanult szövegüket elmondják, ezzel biztosan börtönbe juttatva apámat.

Időközben észre sem vettem, hogy a terem megtelt emberekkel és a mellém ígért ember is helyet foglalt. Ennyit a zártkörű tárgyalásról. Egyre jobban úrrá lett rajtam az idegesség és éreztem, hogy izzadni kezdenek a tenyereim. A teremben csend lett, majd megpillantottam apát, aki két fegyveres őr mellett sétált be a terembe. Tekintetünk azonnal találkozott, én pedig mindennél jobban szerettem volna átölelni őt és megnyugtatni, hogy nem fog börtönbe kerülni, de sajnos szinte biztos voltam benne, hogy ez meg fog megtörténni. Éreztem, hogy könnyeim mardossák a szemeim, pedig még nem is történt semmi. Ahogyan megláttam besétálni a bírót, utána olyan volt, mintha minden lassított felvétel lenne. Olyan volt, mintha megállt volna az idő és sosem indult volna el újra. Először a vádat mondták el, miszerint apát súlyos testi sértéssel, emberölési kísérlettel, családon belüli erőszakkal és nemi erőszakkal vádolják. Majd következett Taehyung, aki elmesélte, hogy miket látott, vagy hallott tőlem apáról. Lehajtott fejjel hallgattam végig monológját, miután befejezte felpillantott rám, ekkor találkozott először a tekintetünk. És ott volt a sajnálat a szemeimbe, ami annyira felidegesített. Ne sajnáljon engem! Főleg ő ne, főleg ezek után ne! Miután leült felkelt a Jungkook mellett ülő, kissé borostás férfi, majd egy aktatáskával a kezében kivonult a középen elhelyezkedő asztalhoz. Elmondta, hogy apa mikor bántalmazott először, utána pedig, hogy Jungkook miért jelentette fel apát, mutatott képeket a sérüléseimről, felmutatta a korházi lapjaimat, amin ott volt az orrtörésem és a legutóbbi súlyos sérüléseim is. Már azt hittem, hogy végzett, de helyette megköszörülte a torkát és rám mutatott.

- Csak nézzék meg. Maguk szerint ez a tizenhét éves fiú megérdemli ezt a bánásmódot? Megérdemli, hogy bántsák, folytogasság vagy esetleg szexuálisan bántalmazzák? - nézett mindvégig a szemeimbe. - Szerintem sem. Előtte áll még az élet, szóval valóban nem érdemli ezt meg.

Végezetül összegzett mindent, majd javasolta a húsz év letöltendő börtönbüntetést. A bíró időt kért, ezért kivonult a teremből. Muszáj volt kirohannom a mosdóba, mert éreztem, hogy bármelyik pillanatban elhányhatom magam. Ahogy beértem oda, már ki is adtam a gyomrom tartalmát. Ezt a sok stresszt nem bírja a szervezetem. Miután rendbe szedtem magam, megmostam az arcom, de ahogy akartam kimenni onnan, nyílt az ajtó és egy Jungkookkal találtam szembe magam. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit kellene csináljak, majd jobbnak láttam, ha eltűnök onnan, így talán nem lesz olyan kellemetlen a helyzet. De mielőtt elhagyhattam volna a helyiséget, megragadta a csuklóm és visszahúzott.

- Minden rendben? - kérdezte.

- Szerinted?

- Szerintem nem. De nemsokára vége lesz ennek az egésznek. - engedte el a csuklóm.

- Összeszedett volt az ügyvéded vagy kicsodád. Szépen elmondott mindent, amit kellett. - hajtottam le a fejem.

- Fú, Jimin. Hányszor kell elmondanom, hogy sajnálom? Kurvára a te érdekedben tettem ezt. Egyszer majd talán te is rájössz erre. - túrt bele idegesen a hajába.

- Lehet - vontam vállat.

- Figyelj, én... - kezdte el, de pont ekkor jött be egy számomra idegen férfi az ajtón, ezért kihasználva a lehetőséget kislisszantam, mert nem akartam Jungkook közelében maradni.

Muszáj volt egy kis friss levegőt szívnom, mert időközben a fejem is megfájdult. Alig fél óra múlva szóltak, hogy vissza kell mennem a terembe, ugyanis megszületett a döntés. Hevesen verő szívvel ültem le a helyemre, majd a nekem háttal ülő apámat kezdtem figyelni. Legbelül imádkoztam, hogy ne ítéljék el, valahogy ez még is annyira lehetetlennek tűnt.

- A vádlottat, azaz Park Ji Songot bűnösnek találtam az említett összes vádpontban. Húsz évnyi szabadságvesztésre ítélem, ezennel az ügyet lezárom! - jelentette ki határozottan, mire belőlem egy pillanat alatt tőrt elő a keserves zokogás.

Apára pillantottam, akinek szintén előtörtek a könnyei. Oda akartam rohanni hozzá, de két izmos őr lefogott és nem engedte, hogy odamenjek hozzá.

- Apa - zokogtam fel. - Kérem csak egyetlen ölelés - rángattam ki a kezeimet az erős szorítások alól, majd egy határozott mozdulattal átöleltem a reszkető, meggyötört testet.

- Annyira szeretlek - zokogtam.

- Sajnálom Jimin, nem kellett volna ennek történnie - zokogott ő is. - Én is mindennél jobban szeretlek!

- Ígérd meg, hogy minél hamarabb kiszabadulsz.

- Ígérem, fiam! - mondta, majd kibújt ölelésemből.

Az őrök elrángatták tőlem én pedig teljesen lefagyva bámultam az ajtót, ami mögött eltűnt.

- Jimin.. - hallottam meg Taehyung hangját, mire szinte felsikítottam.

- Hagyjál békén. Jungkook is hagyjon békén. Örüljetek, elértétek, amit akartatok. - rohantam ki az épületből, majd addig meg nem álltam, amíg a kimerültségtől össze nem estem.