my favorite teacher ~ jikook | ✔

65.

- Igen? - szólt bele egy kómás női hang a telefonba.

- Elnézést a zavarásért, én Park Jimin vagyok, Jungkook barátja - harapdáltam a szám szélét, a válaszára várva.

- Jimin? - kérdezett vissza.

- Igen. Segítenie kellene.

- Nekem? Még is miben? - horkantott fel.

- Jungkook előzetesben van. Részegen vezetett és verekedett. Óvadékot lehet érte fizetni, de nekem nincsen ennyi pénzem. - pillantottam a velem szemben álló Taehyungra, aki karba tett kézzel itta szavaim.

- Miért kellene segítenem? Jungkooknak nincsen rám szüksége. Oldja meg egyedül. - mondta határozottan.

- De nekem szükségem van. Kérem. Nem hagyhatom, hogy a fia is börtönbe kerüljön. - folyt végig az első könnycsepp az arcomon.

- Én... ezt meg kell beszélnem a férjemmel, majd visszahívom - mondta, majd azonnal bontotta a vonalat.

Lerogytam a földre és arcomat kezeimbe temettem. Nagyon ki voltam merülve, hiszen semennyit nem aludtam az éjjel és valószínűleg egy darabig még nem is fogok. Addig biztos nem, amíg ki nem kerül Jungkook arról a helyről. Vajon hogy lehet? Még részeg vagy már kijött belőle a pia? Jól bánnak vele? Mikor láthatom újra őt? Azok a bizonyos kérdések, amikre sosem fogok választ kapni. Taehyung leült mellém a földre, majd szorosan átölelte vállaim.

- Ki fogják fizetni az óvadékot, ne aggódj. Tényleg nem szeretnél lefeküdni? A szemeid lilák és basszus remeg az egész tested. - biggyesztette le ajkait.

- Nem tudok aludni, amíg Jungkook a rendőrségen van. Csak azt akarom, hogy itt legyen. - szipogtam, majd megtöröltem a szemeimet.

- Utálom, hogy ilyen jó ember vagy Jimin - sóhajtott fel, majd idegesen a hajába túrt.

Pislogás nélkül meredtem a telefonomra és vártam a továbbiakban, hogy Jungkook anyja visszahívjon. Taehyung aggódó tekintetét éreztem magamon, de egy pillanatra sem voltam képes levenni a szemem a készülékről. Biztos voltam, hogy vissza fog hívni, csak abban nem, hogy le teszi-e a fiáért az óvadékot. Az idő olyan lassan telt, hogy az óra kattogása is kétszer lassabb volt, mint általában szokott lenni.

- Hány óra? - kérdeztem.

- Tíz múlott pár perccel. De meddig akarod még ezt csinálni? Ne szugeráld már azt a szart. - lépett oda és felvette a kanapéról a telefont.

- Hé, add vissza - pattantam fel, de ő magasra emelte, így bármennyire is akartam, nem értem el. - Ne csináld ezt Taehyung. - néztem rá csúnyán.

- Kezd elmenni az eszed - ragadta meg az állam, majd közelebb hajolt hozzám és fújt egyet.

- Te mit csinálsz? - ráncoltam szemöldökeimet.

- Unatkozom és nagyon álmos vagyok - engedte el az állam, de a telefonom továbbra is a magasban volt.

Lehajtottam a fejem és leültem a helyemre, ahol már pár órája ücsörögtem.

- Nem is tudtam, hogy ilyen borzasztó Jungkook nélkül. Úgy megverem, ha kiengedik onnan. - morogtam, mire Taehyung elmosolyodott.

- Ez egy lecke az élettől - vont vállat. - Egyébként eléggé rosszul bírod. - nevetett fel.

- Ne nevess. Inkább add vi... - kezdtem el, de abban a pillanatban szólalt meg a telefonom, én pedig konkrétan Taehyungra vetődtem.

- I...igen? - szóltam bele, hevesen verő szívvel.