my favorite teacher ~ jikook | ✔

24.

- Hogy telt a napod? - pillantottam apára, miközben vacsorázott.

- Ne is mond! Olyan gyökér emberek vannak. - horkantott fel.

- Mert?

- Voltál már a munkahelyemen, szóval szerintem tudod, miről beszélek.

- Voltak azért jó fejek is - mosolyodtam el, mire ő csak szemet forgatott.

- És te mit csináltál itthon? - törölte meg a szájat, miután végzett.

- Tévéztem, meg kitakarítottam mindenhol és elmosogattam. Egyedül az udvart hagytam meg, remélem nem baj. - pakoltam le az asztalról.

- Nem baj. Örülök, hogy legalább csinálsz valami értelmeset. - nevette el magát. - Egyébként meghívhatnád ide Jungkookot ebédre. Szívesen találkoznék már vele személyesen. - mondta, mire megtorpantam.

- Jungkookot? - néztem kérdőn rá, de ő hevesen bólogatni kezdett.

- Ő a faszid nem?

- Apa, ezt már megbeszéltük. Nem a faszim. - csattantam fel, mire valamit motyogott az orra alatt, de túl halk volt ahhoz, hogy értsem.

- Emlékszem, hogy anno én úgy utáltam az osztályfőnököm, hogy csak na. Ő sem szeretett engem, mert mindig visszaszóltam neki. Egyszer megütött, mire szóltam az öreganyádéknak, de ők nem törődtek vele. Ez párszor megismétlődött, amíg az egyik osztálytársam fel nem vette videóra, amin konkrétan kirángatott a teremből. Ezt megmutattam újra a szüleimnek, ezután persze hittek már nekem, és kivettek abból az iskolából. Szerencse, hogy te ilyen jól kijössz vele. - mosolyodott el.

Nem is értettem, hogy ezt miért mondta el nekem, hiszen ennek semmi köze Jungkookhoz.

- Igazából ma jó napom van, szóval szívesen beszélgetnék még veled fiam, de szerintem elmegyek tusolni, utána pedig befekszek az ágyba és tévézek. Remélem nincsen ellenedre. - kelt fel az asztaltól, majd a fürdő felé vette az irányt.

Ezek szerint ma megúszom ütések nélkül a ma estét, aminek annyira örültem. Szeretem, amikor rendesen el tudok vele beszélgetni, hiszen ilyenkor egy teljesen átlagos embernek néz ki, úgy is viselkedik, amiket mondd azok is teljesen értelmesek. Azt hiszem az a bizonyos vörös köd miatt szokott teljesen megváltozni.

[...]

- Te voltál a szobámban? - vágódott ki az ajtóm, mire ijedten pillantottam az ajtó felé, alig egy óra múlva.

- Én..én csak kitakarítottam - nyeltem egy hatalmasat, mire ő közelebb lépett hozzám.

- Ha kitakarítasz a szobámban, az azt jelenti, hogy elvihetsz dolgokat, ha úgy tartja kedved? - beszélt egyre hangosabban.

- Miről beszélsz? - suttogtam, mivel egyetlen hang sem jött ki a torkomon az idegesség miatt.

Hátrálni kezdtem és szaporábban vettem a levegőt. Látszott rajta, hogy nem gondolkodott már tisztán, erei kilátszottak a nyakán és ez teljesen megrémisztett. Rettegtem tőle.

- És hol a kép? - kiabálta torka szakadtából.

- A..a nap...nappaliban - hunytam be szorosan a szemeimet és próbáltam a lehető legjobban a falhoz bújni.

- Mi a faszt keres ott? - kiabálta ismét, majd beleütött a falba, a fejemtől alig fél méterre.

Éreztem, hogy az első könnycseppem végig folyik az arcomon, pedig nem akartam sírni. Annyiszor eljátszottuk már ezt, annyiszor kiabált már velem, de még mindig élek, igaz? Vajon képes lenne engem egyszer komolyabban bántani? Ebbe bele sem mertem gondolni, mivel a válasz szerintem egyértelmű.

- Ne bőgjél Jimin. Vállalj felelősséget a fasziságaid miatt! - nyúlt az államhoz, majd szorosan megragadta azt és kényszerítette, hogy ránézzek.

Ekkor vettem észre, hogy az ökle, amit belevágott a falba tiszta véres. Szólni akartam neki, de esélyem sem volt, hiszen szemei szikrákat szórtak, tekintete haragot és hidegséget tükrözött. Úgy viselkedett, mintha nem is ismerne engem, ami belül annyira fájt.

- Akkor most létrehozunk egy új szabályt. Hidd el, jobb lesz ez neked és nekem is. - mosolyodott el, de még mindig szorította az állam. - Soha többet nem léphetsz be a szobámba, ha pedig megteszed, akkor büntetést fogsz kapni. Azt még nem tudom, hogy mit, de hidd el, nem fogod élvezni. Továbbá, ha úgy tartózkodik itt valaki, hogy nem tudok róla, akkor szintén meg foglak büntetni téged. Mindjárt tizennyolc éves vagy, még is olyan gyerekes, hogy ezekre már szavak sincsenek. Bújócskázni, esetleg nem szeretnél? Vagy üssek mindig a kezeidre, ha hozzáérsz valami olyanhoz, amihez nem szabadna? Bezzeg, ha anyád élne, akkor nem lennél ilyen utolsó nyomorék. - mondta tele undorral a hangján.

Utat engedtem könnyeimnek, nem érdekelt, hogy mennyire látszom puhánynak, hiszen tudtam, hogy az vagyok. Azt hiszem anya az egyik gyenge pontom és ezt ő is pontosan tudja, ezért annyiszor felhozza őt témának. Nem hiszem el, hogy neki nem fáj ez. Behunytam szemeimet, próbáltam Jungkookra gondolni, amikor azt mondta, hogy mennyire gyönyörű vagyok vagy csak a mosolyára, a nevetésére vagy arra, amikor szorosan magához ölelt és talán először éreztem azt a bizonyos biztonságérzetet. Már ezektől is jobb kedvem szokott lenni rosszabb napjaimon, ha ezeken jár az agyam.

- Figyelsz? - pofozott meg, mire szemeim elől eltűnt Jungkook, helyette pedig a vörös fejű apámat pillantottam meg. - Ezek szerint te csak az ütésekből tanulsz, igaz? Hiába próbálok veled normális lenni Jimin, te le se szarod, amit mondok. Na majd meglátjuk, hogy akkor is ez lesz a véleményed, ha majd könyörögni fogsz azért, hogy hagyjam abba. - röhögött fel, majd összeszorította a jobb öklét és egy hatalmasat ütött a jobb szememhez.

Éreztem, hogy az egész arcom lezsibbad, hirtelen ki sem bírtam nyitni a szemeimet. Mielőtt magamhoz tértem volna, megéreztem a következő ütést, ami az arccsontomat érte. Egyik ütés követte a másikat, hol az orromnál, hol a szemeimnél, hol pedig az állkapcsomnál, én pedig életemben nem éreztem még ekkora fájdalmat, mint most. A földre rogytam, mire kaptam egy utolsó ütést a bordáimhoz, és csend telepedett a házra. Hallottam a bejárati ajtó csapódását, még sem tudtam felfogni rendesen a dolgokat. Nehezen vettem levegőt, éreztem, hogy a vér folyik végig az arcomon, le a hófehér pólómra, amit pár órával ezelőtt, még Jungkook ölelt szorosan. Nem volt erőm felkelni onnan, ezért a telefonom után kezdtem kutatni, de sehol sem láttam. Azonnal hívni akartam Jungkookot, ő az egyetlen, aki segíthet most nekem, szükségem van rá. Könnyeimmel küszködve sikerült feltápászkodnom a földről, az asztalomhoz léptem, ahol azelőtt voltam, mielőtt apám rám tőrt. Megszédültem, ezért muszáj volt erősen megkapaszkodnom, mert szerintem simán elestem volna.

- Jun..Jungkook - szóltam bele a telefonba.

- Jimin? Minden rendben? - válaszolt rögtön.

- Azt hiszem, el fogok ájulni - motyogtam a telefonba.

- Mi? Mi van?

- Vérzek Jungk... - kezdtem el, de befejezni már nem tudtam, mert elsötétült minden, én pedig a földre zuhantam.