A bátyám bandája (Bts ff)

16.

A házunk előtt állok. És nem tudok megmozdulni. Hiába tudom, hogy ég a villany. Hiába tudom, hogy nem haragszik rám senki. Hiába tudom, hogy szeretnek. Nem merek belépni az ajtón. Hiába tudom, hogy senki sem szidna le azért, mert nem jöttem haza. Hiába tudom, hogy nagyon sokat aggódtak értem. Hiába tudom, hogy féltenek. Nem tudok bemenni. Nem tudok a szemébe nézni a bátyámnak. Nem tudok egy szót sem kinyögni. Nem. Nem. És nem. Nem találom meg ott a helyemet a társaságukban. Nem tudok majd Suga-val ugyan úgy beszélgetni. Nem fogom tudni titokban tartani azt ami történt. Egyszerűen nem! És azt sem tudom, hogy miért! Nem félek, hogy bántanak, mert tudom, hogy aggódtak értem. Nem félek, hogy Suga elmondja mindenkinek, mert akkor a bátyám megölné. Nem félek, hogy Tae leteremt, mert tudom, hogy féltett. Nem félek semmitől sem, mégsem merek tovább menni. De miért? Talán, mert nem akarok? Talán mert én is féltem őket? Talán, mert nem akarom, hogy tudják, hogy hol voltam? Talán, mert nem szeretnék nekik magyarázkodni? Talán... De túl sok a talán! Nem kellene ezen gondolkodnom! De mi van ha nem így van? Mi van ha nem is hiányoltak? Mi van ha le fognak cseszni? Mi van ha Suga mindent elmondott nekik? Mi van ha... Jó! Elég! Befejeztem! De nem akarom, hogy rosszul reagáljanak! 

Megfordultam és sétáltam az ellenkező irányba. Ott volt az én titkos rejtekem. Csak az enyém. Ahova csak én jártam. Lenyugodni, boldognak lenni, szomorúnak maradni, stb. Mindig ide jöttem. És ez most sem volt másképpen. Csak arra nem számítottam, hogy nem csak egyedül leszek ott...