A bátyám bandája (Bts ff)

17.

Amikor megláttam, hogy kik állnak előttem, először fel sem tudtam fogni, hogy mi történik. Ez egy olyan helyzet, mikor még azt is elfelejtem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Mind ott álltak előttem. Karba tett kézzel. Ekkor a vér is megfagyott az ereimben. Csak menekülni akartam. De a lábam a földbe gyökerezett. Nem tudtam megmozdulni. Egy ujjamat sem tudtam mozgásra kényszeríteni. Nem hogy még a lábaimat, hogy fussak. Csak álltam ott egy helyben. És ilyenkor gondolkozok el azon, hogy miért is nem merek bemenni a saját házamba. Ennél még a bátyám is jobb lenne, mikor kiakad. De nem! Nekem ide kellett jönnöm, mert nem akartam, hogy találkozzak azokkal, akik védenek engem. Én tényleg nagyon hülye tudok lenni! És még egy feszítő vas sincs itt, hogy le tudjam ütni őket. Na és ekkor jött el az a pillanat, hogy megpróbáltam keresni egy tárgyat, amivel letudom ütni őket. De nem! Az túl könnyű lett volna! Pont egy letisztult parknak kell lennie! Hogy nekem milyen szerencsém van! Remélem érezhető volt az irónia benne. És amikor ott kell álljak a halálom előtt és gondolkozni azon, hogy melyik bűnömet gyónjam meg egy papnak az utolsó perceimben, hogy ne a pokolra jussak.

Miközben én ezen gondolkoztam ketten ellöktek. Így a földre kerültem. Csak nevettek rajtam. Ha nem engedném, hogy ezt tegyék, akkor már sírva rohannának el. Csak nem akarom megmutatni, hogy milyen vagyok igazából. De egyszer csak elhallgatott  a nevetés. Felnéztem és ekkor láttam, hogy valaki elém állt. 

-Ha jót akartok magatoknak, akkor most eltűntök! 

És el is futottak. De úgy ember még nem futott. Hátrafordult a megmentőm. És most tudtam meglátni csak, hogy ki is az. Nagyon régen nem láttam már. De jól esett, hogy még ő is felismert. Mindig nagyon jó kapcsolatunk volt egymással. Annak ellenére is, hogy történt egy időszak, aminek vége lett. Onnantól még szorosabb barátságunk volt. Ez is azt bizonyítja, hogy a párkapcsolatok után, lehet még barátság. De még nem is mondtam, hogy mi is a neve.

Az illető pedig...