A bátyám bandája (Bts ff)

3/ 7.

Teljes sötétség. Ennyit látok már nem tudom, hogy mióta. Nem nagyon szeretem ezt. Nekem kell egy kis világosság. Nem akarok teljes sötétben lenni. Hiába vagyok már felnőtt. Még  mindig megijedek a sötéttől.

A lány felállt és megismételte a már jól ismert mozdulatát. Megjelent egy kép előtte. Sötét volt. Vaksötét. 14 éves voltam. Fejhallgatóval a fejemen sétáltam a kihalt utcán. Éppen váltottam volna számot, mikor meghallottam egy lány sikítást. A hang irányába mentem. Egy kihalt sikátorból hallatszott. Bementem. Éppen kerestem volna a kislányt, mikor a falhoz szorított egy kéz. Szorosan tartotta a csuklómat. Nem tudtam megmozdulni. De mikor megláttam, hogy egy részeg férfi az, megijedtem. Próbáltam szabadulni, de nem ment. Letépte rólam a ruhát és szó nélkül belémtolta magát. Én csak sikítani bírtam. Megállás nélkül folytak a könnyeim.

-ELÉG!

Ekkor eltűnt a kép. A lány hátrafordult, de mikor meglátta, hogy a földön ülök sírva, inkább visszament a helyére. Nem láttam az emlékkép végét. De nem is akartam újra átélni. Nagyon nehéz volt azok után mosolyogni. Vagy egyáltalán nem megölni magam. Mert megerőszakolt. És nekem ez volt a világ legnagyobb szégyene.

A mellettem lévő helyben immáron három szó virított. A harmadik pár pillanat alatt tűnt fel.

Ijedség

Nem akartam nagyon elgondolkozni ezeken a szavakon. Felfogtam, hogy nem juthatok mi innen. Akár tetszik akár nem.

Hirtelen a lány felállt és elém állt. A kezét nyújtotta. Felállított és odavezetett az emlékkép helyéhez. Megfogta a kezemet és behunyta a szemét. És ekkor megjelent egy fehér szoba. Benne egy ágy amiben fekszek. Kórház. Infúzióra voltam kötve. Kezeimből sok cső állt ki. Számat egy lélegeztetőgép maszkja takarta el. Lélegeztem. Vert a szívem. Éltem...