A bátyám bandája (Bts ff)

3/ 12.

Hazajöttem. Végre haza jöhettem. Yoongi segített nekem összecuccolni. Beszélgettünk sokat. Mindenről. Ki tudtam húzni belőle, hogy mi történt, míg én haldokoltam. Nem volt sok minden. Nen tudott semmit sem csinálni. Mindig rajtam járt az esze. Szinte depressziós lett. Nem volt kedve se enni, se aludni. Semmit. Csak ült a kanapén és nézett maga elé. A bátyámék próbálták felvidítani, de hamar belátták, hogy remény telen. Tae sem volt másképpen. Ő egy kicsit jobban viselte mint Suga, de nem volt sokkal jobb kedély állapotban. De neki el lehetett egy kicsit terelni a figyelmét. Ő a srácoknak nem mutatta ki, hogy mennyire odavan. Csak amikor egyedül volt. De Yoongi minden másodpercben ilyen volt. Folyamatában vedelte be a kávékat, hogy ne kelljen aludnia. Attól tartott, ha elalszik, akkor folytonos rémálmok fogják gyötörni. Mindig várta, hogy telefonáljanak a kórházból. Várta, hogy felébredjek. Csak azt várta. Hogy újra a szemembe nézhessen. Hogy újra ébren láthasson. Hogy beszélgethessen velem. Azt is elmesélte, hogy minden nap bejött hozzám. A látogatási idő első percétől az utolsó pillanatig. Állandóan beszélt hozzám. Mindent mesélt nekem. Állítólag majdnem megverték a nővérek, mert nem akart elmenni a kórházból. Ezekkel a sztorikkal mosolyt csalt az arcomra. És az elmúlt napokban egyre közelebb engedtem magamhoz. Szinte újrakezdtük a kapcsolatunkat.

Éppen a kanapén ülünk és kapcsolgatom a csatornákat. Arra gondoltam, hogy valamilyen jó filmet fogunk nézni Cukorkával, de nem találok semmi jót. Pedig úgy megnéztem volna most valamit. Ahogyan már harmadszorra mentem végig a csatornákon, éreztem, hogy Suga elkezdte csókolgatni a nyakam. Mióta felébredtem még nem csináltuk AZT... Sőt... Még eddig sem jutottunk el... Az egyik részem tiltakozik a másik pedig irtóra kívánja Yoongi-t...

Nem tudtam ellökni magamtól, bár nem is akartam. Hiányzott már a közelsége. Elengedtem magam. Hagytam, hogy szabadon azt csináljon velem amit akar.