A bátyám bandája (Bts ff)

24.

Amikor Yoongi ajkai az enyémeket érintették, azt hittem, hogy összeesek. Olyan puha ajkakat még a világ nem látott és nem érzett. Engedtem, hogy az érzéseim szabadok legyenek. A gyomromban ezernyi pillangó repdesett. És egy leírhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Nem tudom még megfogalmazni sem. Azt csak érezni lehet. Érezni és átélni.

Mire észbekaptam Yoongi kezei már a derekamon pihentek és az én kezeim pedig körbefonták a nyakát. Csak csókoltuk egymást. Mintha soha többet nem lehetnénk együtt. Mintha ez csak egy álom volna. Mintha egybe akarnánk olvadni a másikkal.

Mikor levegőhiányban elváltunk, egymáshoz érintettük a homlokunkat. Meg szerettem volna állítani az időt, hogy csak mi ketten lehessünk. Érezni akartam még Yoongi karjait körülöttem. De mikor kinyitottam a szemem, Suga nem volt sehol. Körbenéztem. És ekkor láttam meg, hogy Yoongi a földön fekszik. V pedig üti ahogyan csak lehet. A többiek csak álltak lefagyva. Én pedig azonnal akartam volna szétválasztani őket.

Odafutottam és próbáltam leszedni V-t Suga-ról. Mikor végre a bátyám hagyta, hogy leszedjem Yoongi-ról, én sírva ellöktem és Suga mellé térdeltem. A szája felrepedt, az orrából folyt a vér. A szemei alatt már kezdett elszíneződni a bőre. Nehezen lélegzett. Gyorsan tárcsáztam a mentőket. Pár percen belül meg is érkeztek és hordágyra tették Yoongi-t. Nem engedték, hogy Suga-val maradjak. Akárhogyan könyörögtem és ordítoztam nem akartak beengedni a kocsiba. Csak elhajtottak. Azt mondták, hogy holnap már látogatható lesz. Amikor elmentek én a bátyámhoz fordultam. Odamentem hozzá és patakzó könnyekkel, lekevertem neki egy hatalmas nagy pofont. Utána bementem a házba és magamra zártam az ajtómat. Beborultam az ágyba és csak sírtam. Mert Yoongi-nak baja esett. Mert kórházba került. Mert a bátyám tette. Mert miattam volt az egész....