A bátyám bandája (Bts ff)

3/ 11.

Ma engednek ki a kórházból. Yoongi és a többiek behoztak nekem ruhákat. Éppen öltöztem, mikor kopogtak. Nagy levegőt vettem és hangosan kifújtam azt. Mióta nincsen a hasamban az én kincsem, távolságtartó lettem az emberek felé. Még Yoongi-nak sem engedem, hogy túl közel legyen hozzám. De ezt teljesen megérti ő is. Sokat beszélgettünk míg nem engedtek ki az ágyból. Megpróbál mindenben ott lenni velem. És teljesen megért engem. Nem csak a távolságtartás terén. Megérti, hogy mit érzek most. Megérti, hogy mennyire fáj. Megért mindent, amit más nem. Ő is hasonlóképpen érez. Ő is szerette azt a babát. Ő is akarta látni a kislányunkat. De ő sem tudta meglátni a kis gyönyörűséget.

-Gyere!

Nyitódott az ajtó és Yoongi lépett be rajta. Megállt a bejáratnál és elmosolyodott. Én felé fordultam, de nem viszonoztam a mosolyát.

-Ott akarsz állni, vagy ide is jönnél?

Ekkor az ő arcáról is lefagyott a mosoly. Óvatosan közelebb lépett hozzám. Amikor már csak egy karnyújtásnyira voltunk egymástól, hátraléptem egyet. Megállt. Elmosolyodott. Beszívott ez, hogy mindenen mosolyog?

-Mit mosolyogsz annyira? Beszívtál vagy mi?

-2 nappal ezelőtt az ajtóban álltam. Tegnap egy kicsit közelebb engedtél magadhoz. Most pedig... egy lépés választ el attól, hogy megérinthesselek csak egy kicsit is. Felgyújtod bennem a remény tüzét. Ezért mosolygok

-Yoongi... Tudod, hogy nehéz... De kérlek adj időt...

-Shh... Nem követelek semmit tőled. Várni fogok. Ha kell akkor 2 évig is várok. Csak a közeledben szeretnék lenni. Látni téged. Érezni az illatod. Hallani a hangod. Szeretlek

-Szeretlek