A bátyám bandája (Bts ff)

3/ 8.

Legalább lenne itt egy kis fény. De nem. Itt csak a végeláthatatlan sötét honol. Ez egy kicsit zavar. Oké. Lehet, hogy most gyerekesnek tűnök de félek a teljes sötétségtől.

Amikor nem világít a hold... Amikor elsötétülnek a csillagok... Mikor a kék ég feketévé válik át... Mikor a felhők vésztjóslóan közelednek felém... Mikor egyedül vagyok... Szomorúan és összetörve... Mikor átélek olyan dolgokat, amiket el akartam felejteni végleg... Mikor senki nem véd meg...

A kislány csak ült és nézett engem. Hatalmas nagy barna szemei kíváncsiak voltak. De csalódnia kellett. Nem akadt olyan gondolatom, amelyet fel tudott volna használni. Mert a teljes sötétséget ki tudná életre kelteni? Senki.

Megmozdítottam a kezeimet. A láncok csörögve csattogtak körülöttem. Néhány napja vagyok itt... De már minden végtagom le van bilincselve és láncok közé vagyok zárva. Mázsás súly nehezedik körülöttem. Éppen csak lélegezni tudok. Még nyelnem is fáj. Olyan mintha minden apró mozdulatnál egy kés vágna a szívembe. Nagyon fájdalmas. De a láncok csak növekednek körülöttem. Semelyik sem akar eltűnni. A láncszemek gyűlnek és gyűlnek. De soha nem fogynak el. Olyan mint az ének hang nélkül. Vagy egy ember, szív nélkül. Ilydn most a helyzetem. Nem vagyok semmi sem. Nem érzem magam élőnek. Ekkor még egy láncszem csatlakozott a többihez.

Egyre jobban kezdem feladni a reményt, hovy egyszer kiszabaduljak innen. Nem bírom. Hiányzik Yoongi. Hiányzik a bátyám és a srácok is. Hiányzik a nevetés, a szaladgálás és a boldogság. Hiányzik a világ...