A bátyám bandája (Bts ff)

4.

Ma egész nap csak pihentünk Jin-nel és Nam-mal. Sokat beszélgettünk, játszottunk és viccelődtünk. Megmutatták azt az énjüket, amit nem is hittem volna, hogy létezik. Gyerekesek, viccesek és kedvesek voltak. Olyan volt, mintha tényleg a bátyáim lennének. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. Végre jól érezhettem magam. De minden jónak vége szakad egyszer. Nekik is el kellett menniük. De amikor elindultak, megígérték, hogy minden nap találkozni fogok velük és, hogy holnap velük megyek suliba. Nagyon jó a társaságukban! Legalább ők nem szégyellnek engem! Tae-jal soha nem voltunk ilyen viszonyban. Mármint, soha nem beszélgettünk kettesben veszekedés nélkül. Mivel anya elutazott, így a bátyám kihasználja, hogy nem tudja őt senki sem visszatartani és gondolom, hogy ezt a hetet (is) egyedül fogom tölteni, ha Jin és Namjoon nem jön át. 

Felmentem és kihúztam egy fa dobozkát az ágyam alól. Kinyitottam és kivettem belőle egy cigaretta szálat. Meggyújtottam és visszaültem a kanapéra. Éppen a felénél jártam, mikor csapódott a bejárati ajtó és egy ideges Tae jött be a szobába. Amikor meglátta, hogy mi van a kezemben egy kicsit elnyílt a szeme. Én csak nyugodtan beleszívtam egyet a csikkbe. Felém tartott és kitépte a kezemből a cigimet. Eltaposta ott helyben. Szemei villámokat szórtak. Felálltam és így látszódtak a kötéseim. Azonnal meghátrált. Én csak erőt gyűjtöttem vele szemben. Kihúztam magam és neki iramodtam. A két vállát löktem meg először. Már nagyon elegem volt belőle. Mivel én sem voltam az a gyenge típus, így a földön kötött ki a drága Tae. Most jött el az én időm.

-Mi van?! Talán fáj látni, hogy a saját testvéredet majdnem halálra verted?! Fáj az, hogy nem menekülök el előled?! Mi bajod van neked?! A húgod vagyok ember! Egy báty nem így viselkedik! Mások mindig megvédik a testvéreiket, de te nézz már magadra! Megverted a tulajdon kishúgod! Ha nincs Jin és Namjoon, akkor meg is döglöttem volna miattad! 

És ekkor Tae az ajtó felé intett a fejével. Ott álltak a többiek. Lefagytak. Kivéve Jin-t és Mon-t. Én csak lenézően visszavezettem a tekintetem a bátyámra és mélyen a szemébe néztem. 

-Remélem minél előbb megdöglesz rákban...

Azzal otthagytam őket. Felmentem a szobámba és meggyújtottam még egy cigit. Csak szívtam és nyugtattam magam. Nagyon kevésszer tudnak engem feldühíteni, de ha megteszik, akkor mindenki fusson. Ugyanis egy betegségben szenvedek. Nem lehet gyógyítani. Ez a betegség nagyon ritka és nem is lehet nagyon diagnosztizálni, már csak a súlyosabb állapotban. Szerencsére én észrevettem magamon, így megfelelően tudtam kezeltetni. Ezt a betegséget az okozza, hogy az agyamból hiányzik az a rész, ami a düh irányítására szolgál. Vagyis ha feldühítenek, akkor elvesztem az eszem és kikapcsol az ésszerű gondolkodásom. Jártam a kezelésekre, amik nagyon sokat segítettek. De utáltam, mint a poklot. Ha súlyosabb állapotban lennék, akkor az azt jelentené, hogy már egy pszichopatává váltam volna. Megtanultam elengedni a dühítő szavakat, de néha tényleg fel tudnak cseszni. Erről csak Tae, anya, Violett, Jin és Rap Monster tud. De nem is szándékozom másnak elmondani. Akkor még jobban csesztetnének...