Örök csapattársak🖇 |Marcus Gunnarsen ff.|

t i z e n n é g y

-Éés mit csináltatoook? -kérdezi Vic.
-Beszélgettünk, sétáltunk, ettünk. -mondom a fotózást kihagyva. Ha elmondom akkor meg kell mutatnunk őket. Amit nem szeretnék. Marcusra nézve bíztam abban hogy nem mondja el. De mivel ő Marcus és valamivel hencegnie kell, így kimondta. Én lesütött szemmel, mosolyogva hallgatom hogy mutassam meg a képeket.
-Kabbe'. -mondom Marcusnak meglökve a karját.
-Marcus telefonján vannak. -mutatok rá.
-Aaahhahahaha. Nem. A tieden több van. -mondja.
-De a tieid jobbak. -mondom.
-Tényleg? -kérdezi.
-Inkább mutassátok meg az összeset. -mondja Anett vigyorogva.
-Milyen barátnő vagy te? -kérdezem sértetten, majd elnevettem magam.
-Leginkább kíváncsi. Na mutassátok a képeket! -tapsol kettőt.
-Ez a te hibád! -mondom.
-Héé! Nem én csókoltalak meg. -mondja. Mindenfelől "úúú"-zást kaptunk, én pedig sikeresen elvörösödtem. Hülye Marcus. Túl helyes.
Elővettük a telefonunkat, és megnyitottuk a galériát.
-Először te. -mondom.
-Jólvan. -vigyorog és a többiek felé mutatja a telefonját.
-De cukiiiiiiiii. -mondják a lányok. Hát igen. A fiúk csak vigyorogtak Marcusra. Bah.
-Angi! Te jössz! -mondja Vic. Feléjük nyújtom a telefonomat. Elképedve nézték, utána csak visítottak. A fiúk is elkérték és elismerően mondták Marcusnak, hogy "ez igen". Ők már csak ilyenek.

A szállásra visszaérve elindultunk a pálya felé edzeni. Marcust kicsit kerültem, mert nagyon közel kerültem hozzá, és máshogy viselkedem melette. Kicsit kellett gondolkoznom, hogy hogyan tovább. Bár edzésen nem tudok koncentrálni rá, de most kicsit hanyagolom. Persze nem úgy, hanem csak egy kis időre. Estig kb. Utána már úgy is velük lennénk, kellemetlenséget pedig nem szeretnék.

A pályán akkora lendülettel futottam a labdáért, hogy elestem. Egy kicsit vizes volt a műfű, én pedig két bal-lábas vagyok.
A földön feküdve nézem ahogy mindenki körémáll.
-Jól vagy? -kérdezi Anett.
-Igen. A hátam fáj egy kicsit de jól vagyok.
-Mutasd. -húzza fel a felsőm. -Jajj! Ez piros! -mondja. -Tuti nem fáj nagyon? -kérdezi.
-Nem. -hazudok. Amint megérinti a hátam felszisszenek. -Ezt inkább ne, légyszíves. -húzom le a pólóm.
-Szerintem jobb lesz ha mára abbahagyjuk. Menjünk a szállásra. -mondja Jason. Elkezdek szedelőzködni, mikor megáll mellettem valaki.
-Nagyon fáj? -kérdezi. A hangja alapján egy ember lehet csak. Marcus. Vagyis csak azt hittem. Felnézek, és Martinus áll mellettem.
-Nem fáj nagyon. -mondom mosolyogva.
-Oké. Figyelj csak, kérdezhetek valamit?
-Persze. -mondom.
-Anettnak van barátja? -szól halkan.
-Nincs. -mondom az igazságot.
-Tényleg? -kérdezi.
-Igen. Április körül volt neki egy úszóbajnok, vagy mi, de szakítottak.
-Értem. Te hogy állsz Marcussal? -mosolyog. A név hallatára mosolyogva válaszolok.
-Fogalmam sincs. Ha itt élnénk Norvégiában, akkor összejönnék vele, de a távolság nagy úr.
-Szóval csak a távolság miatt nem?
-Hát, meg nektek annyi rajongótok van, és szerintem nem szeretnének engem annyira. -húzom el a szám.
-Pedig szerintünk aranyosak lennétek együtt. -mosolyog.
-Kik szerint? -vonom fel a szemöldököm.
-Igazából a barátok szerint. Tudod, a társaság szerint. -von vállat. -Mondjuk, Karoline azt mondta, hogy ő sokkal jobban mutatna vele, de mindegy. Köztudott, hogy Karoline szereti Marcust.
-Értem. -mondom. -Akkor ezért nem szól hozzá Levente. -fogom fel.
-Igen. -nevet.
-Azért köszi. -mondom.
-Én köszi. -mosolyog majd megjelenik Anett, és elhúzza mellőlem Martinust, hogy beszélniük kell. A szobánkhoz odaérve elmentem lefürdeni. Ideje volt már.