Örök csapattársak🖇 |Marcus Gunnarsen ff.|

n e g y v e n h á r o m

-Azonnal visszamegyünk a szállásra! Indulás! -mondja idegesen Jason, miközben feláll, és a többiek utána mennek. Martinus felkapja Anettet, Angi pedig közöttünk jön Anettet szólítgatva.

-Marcus.. -szólt hozzám az öcsém.
-Tessék.
-Mondott neked valamit mielőtt összeesett? -kérdezi.
-Csak annyit mondott hogy fáradt. -gondolok vissza a percekkel ezelőtti beszélgetésünkre.
-Istenem! -ingatja a fejét Martinus.

A szálláshoz visszaérve azonnal lefektettük, és elkezdtük keltegetni, közben pedig Jason hívta a mentőket, akik hamarosan ki is jöttek, és ellátták Anettet, aki időközben magához tért. A mentősök egy ideig norvégul beszéltek Anetthez, mire Martinus szólt nekik, hogy a lány nem tud norvégul, így angolul kommunikáltak vele.

-Hogy érzed magad? -kérdezi az egyik orvos.
-Fáradtan. -válaszol Anett.
-Mikor ettél utoljára? -kérdezik.
-Reggel, egy keveset.
-Akkor ez lehetett a baj. Egyél, és jobban leszel. De pihenj még egy kicsit. -mosolyog rá a mentős, majd hozzánk szól. -Végeztünk, de hozzatok neki ételt, nagyon le van gyengülve. -megy ki az ajtón.
Martinus hirtelen kiment a szobából, én pedig ránéztem Angira. A tekintete sugallta, hogy menjek ki, mert kettesben akar vele lenni kis időre, így fogtam magam, és elindultam az öcsém után.

Akit a falnál találtam meg sírva.

-Hé, hé! -guggolok le hozzá. -Nyugodj meg. Hallod? -fogom meg a vállát. -Ne sírj már! Jól van, csak éhes. -próbálom nyugtatni, majd könnyes szemmel rámnéz.
-Szerinted mi a francot csináljak? Nem tudjuk, hogy terhes-e vagy sem, ma összeesett, mert nem evett. Nem lesz ez így jó. -ingatja szomorúan a fejét.
-Martinus. Emeld fel a fejed, és nézz rám. -utasítom, mire újra egymás szemébe nézünk. -Mi lesz jobb ha elhagyod? Szerinted azzal nem ártasz neki? Főleg így? Nem tudhatjuk, hogy terhes-e igen, de ez kiderül majd a napokban, vagy a héten. Nehogy ott merd hagyni azt a lányt, még ő miatta sem, mert nem lesz jó vége! Akármi történik, muszáj vele lenned. Szereted őt, nem igaz? -teszem fel a kérdést.
-Hogyne szeretném Marcus.. csak nem szeretnék neki fájdalmat okozni.
-Azzal okozol még nagyobb fájdalmat, hogyha otthagyod. Úgyhogy kelj fel, szedd össze magad, és segíts felépülni annak a lánynak! -csapok a földre, majd feltápászkodunk.
-Köszi. -suttogja rekedten az öcsém.
-Nincs mit. Tényleg. Na hozzuk el azt a kaját! -indulunk meg a folyosón.
-Látszik hogy sírtam? -kérdezi felém fordulva.
-Nem. -nézek a szemébe, majd az utunkat tovább folytatjuk.

A kajával a kezünkben lépkedünk vissza a lányok szobájába, ahová időközben mindenki bejött, így majdnem fel is borultunk a többiek lábában. Anett ágyához lépve letettük a konyháról kért tálcára a levest, és a másodikat. Evőeszközt is adott neki az öcsém, aki mellette ült, és nézte, ahogy eszik. Ahogy Angira pillantottam, látszott az arcán a félelem, megbánás, idegesség, és csalódottság. Szomorúan nézte barátnőjét, miközben odaültem mellé, letörölte a szemét, sokadjára. Két karját megfogva fordítottam magam felé, és magamhoz húztam, majd hallottam, ahogyan sír. Keservesen. Martinus ránk pillantott, majd mikor ránéztem, el is kapta tekintetét. Angi vállait átölelve néztem körbe a többieken, akik csöndben figyeltek.

-Shh. -próbálom megnyugtatni a hátát simogatva.
-Hallod. -jön mellém Ashton és Matt. -Úgy ülünk itt mint egy temetésen. Hozd ki őt, a cigijét hozom, meg kell nyugtatni, mert nem kéne, hogy idegösszeomlást kapjon szerencsétlen. A hideg levegőtől megnyugszik talán. -húzza el a száját Ashton.
-Rendben. -bólintok.
-Martinus! -szól Matt.
-Hm?
-Mi kimegyünk.
-Jó. -fordul az öcsém vissza Anetthez, mi pedig kivonulunk.