Sok barátom volt, a szüleimmel jól kijöttem és volt egy szerelmem is. De egyvalamit senki nem tudott... hogy valami nincs rendben velem. Amiket néha kívánok, a vízióim, az álmaim, a tetteim... nem voltak normálisak és ezt a szüleimen kívül senki nem...
Elérkeztünk az utolsó sorokhoz, életeim <3 Remélem, nagyon élveztétek a sztorit és a következőket is legalább ennyire fogjátok szeretni. Nagyon hálás vagyok a sok olvasóért és a rengeteg kommentért és visszajelzésért. <3
Még én is ideges voltam, ahogy vártam rá. A szívem hatalmasakat dobbant és a mellkasom pedig majd szétrepedt. Nem elég, hogy a saját idegességem tombolt benne, még Iseul-ét is átvettem, ahogy ő is érezhette az enyémet. A magam előtt összekulcsolt kezeimet szorongattam és tördeltem az ujjaimat, ahogy végignéztem a folyosón. A terem két oldalán rengeteg szék volt feldíszítve és egytől egyig mindegyiken ült valaki. A fehér szoba csodálatosan fel volt díszítve, hála a szüleimnek.
A palota díszcsarnokában tartottuk az eseményt, ami elég nagy volt ahhoz, hogy mind a kettőnk családját kivétel nélkül be tudja fogadni és még Iseul barátai is eljöttek a nagy napjára. Nem tudom, hogyan fogadták a hírt, amikor megtudták, hogy velem van együtt, de állítólag amikor megtudták, hogy kétszeresen nincs közünk egymáshoz, mivel sem a szüleink nem az igazi szüleink-mert örökbe fogadtak-, sem pedig vér szerinti testvérek nem vagyunk, egész jól fogadták. Iseul szerint sok féltékeny pillantást kapott miattam, amin én csak nevettem, hiszen ő nem láthatta az én barátaim arcát, amikor meglátták a menyasszonyom fotóját a meghívón.
A kis folyosó, amit a székek alkottak az ajtótól az oltárig, fehér, narancssárga és piros virágszirmokkal volt díszítve, hogy tisztelegjünk az angyali mivoltunk előtt, természetesen titokban. Az egész esemény ezeken a színeken alapult, a virágcsokrok, a díszítések, a szalagok, minden. Iseul virágcsokra is a fehéret és a narancssárgát ötvözte, ami szinte rikított a fehér bokrétában, de gyönyörű volt.
A lányt nem láttam aznap, a szüleim szerint rossz ómen, ha a szertartás előtt meglátom őt. Így hát én a palota egyik sarkában, míg ő a másikban készülődött a megfelelő pillanatra. Mind a kettőnknek segítettek, a szüleim kérettek tíz-tíz segédet, akik természetesen eleget téve a kérésüknek boldogan jöttek, hogy felkészítsenek bennünket. Én személy szerint egyetlen emberrel is megelégedtem volna, hiszen fürödni egyedül is tudtam, felöltözni egyedül is fel tudtam és a hajamat is meg tudtam csinálni egyedül. Csupán egy valamiért kellett volna az az egy ember, hogy a végén le okézza, hogy jól nézek ki.
Beharaptam az alsó ajkamat és ránéztem a szüleimre az első sorban. Megnyugtatóan mosolyogtak, mire nekem is egy kicsit oldódott a feszültségem és visszamosolyogtam rájuk. Felkaptam a fejem, amikor a zene első hangjai felcsendültek. AZ ajtó szépen, lassan kitárult és felfedte Iseul apukáját és magát a lányt. Nem hazudok, ha azt mondom, tátott szájjal néztem rá. Leesett az állam a gyönyörtől és szinte sírni támadt kedvem, ahogy megpillantottam őt. Szemeim kikerekedtek és a mellkasom majdnem felszakadt a heves szívdübörgésemtől. Iseul elmosolyodott, ahogy meglátta az arckifejezésemet és lassan lépkedett tovább a vendégek gyűrűjében.
Fényképezőgépek kattogtak, a zene szólt, a tömeg morajlott, hogy elmondják mindenkinek, mennyire szép a nő. Nekem viszont egy valami harsogott a fejemben és az csak két szó volt... Igen és szeretlek. Ez a két szó volt, ami kitöltötte a mindennapjaimat azóta, hogy igent mondott a leánykérésre. A gyomromban pillangókat fakasztott, és az volt az első alkalom, hogy könnyeket látott a szememben. A boldogság szétvetette a belsőmet és nem tudtam tenni ellene, csak olyan szorosan magamhoz húzni, hogy majdnem megfulladjon és mantrázni a fülébe, hogy mennyire boldoggá tett és mennyire szeretem. A nyakába folyattam a boldogságom könnycseppjeit, ahogy ő is eláztatta az én pólómat az övéivel. Nem tudtam elengedni a szorításomból annyira sem, hogy ránézzek.
Iseul a saját édesanyja egykori esküvői ruhájában sétált, amit az én édesanyám átszabatott a részére. Gyönyörű volt és már a második alkalom határán álltam, hogy elsírjam magam.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
---
- Akarom - Hangzott fel a szócska a szájából, mire egy visszatarthatatlan mosoly jelent meg a számon.
Felé fordultam és megingattam a fejem.
- Mivel érdemeltelek ki? - Suttogtam, hogy ne hallhassa senki más, csak ő.
A szertartást vezető egyházi személy közben beszélt, de nem hallottam a hangját. Minden, amire tudtam koncentrálni, az az előttem álló lány csodálatos mosolya volt.
- Megcsókolhatod a menyasszonyt - Harsogott fel a régen várt mondat.
Iseul rám mosolygott, én pedig rá. Vékony derekára tapasztottam a bal kezemet, a jobbommal pedig a gyönyörű arcára simítottam. Lassan, hogy ne tűnjek kiéhezettnek és hevesnek, a szájára tapasztottam a számat és egy hosszú csókot hagytam ott. A tömeg tapsolni kezdett és ujjongani, mint egy focikupa döntőjén. Mind a ketten belemosolyogtunk a nyilvános csókunkba, de nem hagytuk abba, még egy gyors ízlelésre adtunk magunknak lehetőséget és hozzásimítottam a nyelvem az övéhez.
Elváltunk és mélyen egymás szemébe néztünk.
- Szeretlek - Suttogtam és mosolyogtam.
- Én is szeretlek - Válaszolt és aranyosan felkuncogott.
Összekulcsoltuk az ujjainkat és óvatosan, hogy ne essen el a földön húzott ruhájában, lesétáltunk az aprócska emelvényről és a tömegben kisétáltunk. Mindenki özönlött utánunk, hogy kifejezzék a gratulációjukat és a jókívánságainkat. Mosolyogva fogadtuk a puszikat és öleléseket mindenkitől, miközben egy percre sem engedtük el egymás kezét.
Hihetetlen boldogok voltunk és örültünk, hogy végre eljött ez a nap is. Két és fél évet vártunk, mire végre összeszedtem magam és megkértem a kezét, de megérte. És utána alig kellett három hónapot várnunk, hogy eljöjjön ez a nap, mert a szüleink összefogva gyorsan elintéztek mindent. Nekem csak a nászúttal kellett foglalkoznom, amit meglepetésként tartottam titokban Iseul előtt. Összecsomagoltam neki és a tudta nélkül elintéztem mindent. Neki csak annyi dolga volt, hogy beüljön az autóba és kivárja, amíg elérjük Jeju szigetét, ahová a tíz napos meglepetésem szólt kettőnknek.
És nem csak ez volt az egyetlen meglepetés, de ez már nem neki szólt. Ketten tartogattunk egy örömhírt a szülőknek és az ismerősöknek, amit csak akkor fognak megtudni, ha már visszajöttünk a megérdemelt mézes hetekről. Ez pedig nem más, mint hogy nyolc hónap múlva egy újabb kis angyallal bővül majd a család.
