Király páros /Bts Jimin FF/

55.

Már négyszer jelentkeztek a kisebb fájdalmak, amik egyre hosszabb és hosszabb ideig tartottak. A legutolsó nagyjából húsz percig tarthatott, és a végére már zokogtam a fájdalomtól. És már teljesen kimerültem, bármelyik percben el tudtam volna ájulni a fáradtságtól. Már csak ezért is képes lettem volna sírni, hiszen a testemtől megvonták a pihenést és a nyugalmat és folyamatos tortúrának vetették alá. 

Halkan szuszogtam, hogy egy kicsit pihenjek. Jimin ölében volt a fejem, aki lassan, megnyugtatóan simogatta hol a hajam, hol az arcom, hol pedig a felkaromat. Nem nyugtatgatott és nem mondta, hogy minden oké, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy csak ámítás lenne. Egyszerűbb volt úgy, hogy a fejemben tartottam a fájdalmat, így valamivel egyszerűbb volt ráépíteni a következő kínt. Ha nyugtatgatott és csitítgatott volna, elkényelmesedek és kiverem a fejemből a borzalmat, és akkor újra kellett volna élnem az elejétől az egészet.

- Mennyi az idő? - Motyogtam erőtlenül Jimin combjaiba. 

- Mindjárt este kilenc - Sóhajtott a férfi. - Mindjárt vége.

Aprókat bólintottam, mert már nem futotta többre az erőmből. 

-------

- Azt a rohadt, büdös életbe! - Kiáltottam.

- Remélem, ez már az utolsó - Mondta fáradtan Jimin.

Hagyta, hogy az ujjaim összeroppantva szorongassam a kezét, hogy tűrjem a fájdalmat. Visszaköltözött, ma már ötödjére a hátamba a meleg, forró hőmérséklet, ami felégette a bőrömet. Kínzóan, rettenetes fájdalmak közepette szúrt a bőröm, de belülről. A bőrömet, mintha belülről szabdaltál volna lassan, kínzóan, tompa tárgyakkal. 

Hiába hörögtem, morogtam vagy sikoltottam, a fájdalom nem hagyott alább. Inkább elengedtem Jimin ujjait is, mert attól tartottam, valóban eltöröm néhány csontját és inkább az alattam sínylődő, összegyűrt takarót markolásztam. Feltérdeltem, majd előre estem az ágyon. Lélegzetvételeim hangosak, nehézkesek voltak és eléggé felszínesnek hatottak. Szinte le sem ért a tüdőmig az egyik adag levegő, amikor már a másikat akartam beereszteni helyette. Sírtam a fájdalomtól, ami nem tett jót az amúgy sem elég mély levegővételeimnek, hiszen így még gyorsabban vettem a levegőt, mellé pedig szakadozottan érkezett be a tüdőmbe. Hüppögtem és kiáltoztam és örültem, hogy a ház körül nincs közvetlenül szomszéd, hiszen akkor hamarosan a rendőrség kopogtatott volna az ajtón, hogy hátha egy nőt kínoznak vagy vernek agyon.  Nem is éreztem nagyon magam másképp, hiszen saját magamat kínoztam, vagyis a testem kínzott, miközben úgy hasogatott, hogy szinte ketté tört a gerincem, ahogy hátrahajoltam, hogy enyhítsem a húzódó fájdalmat. Már azt sem tudtam, hogyan lenne jó, hiszen ha összehúztam magam, a bőröm csak jobban feszült és az amúgy sem kellemesen feszengő érzésre rátett egy lapáttal. Viszont, ha kiegyenesedtem és a hasamra fordultam, egyszerűen semmi ellenhatása nem volt a felszínre törő szárnyaimnak és kényük-kedvük szerint marcangolhatták a lapockámat.

*Jimin POV*

Már látszott, ahogy Iseul bőre apróbb karcolásokat fed fel magán, ahonnan vékony, apró cseppekben hull alá a vére. Én is morogtam az édeskés, felszínre törő illattól és tudtam, nem a legjobb alkalom megkívánni őt. Csak imádkozni tudtam, hogy minél előbb vége legyen mind az ő, mind az én érdekemben. 

Rendesen látszódtak a hőhullámok a lapockái felett, ahol a bőre izzott a forróságtól. Hófehér bőre lassan, gyötrelmesen szakadozott, hogy utat biztosítson az angyali mivoltának. Iseul zokogva vergődött az ágyneműn, meg tudtam érteni, még én is könnyeket eresztettem az én alkalmamon. Még fájdalmasabb volt, hogy sehogy sem tudtam segíteni neki, csak azzal, hogy ott voltam mellette és szemmel tartottam, nehogy baj legyen.